Fogy a szamár Magyarországon – kongatta meg a vészharangot a közszolgálati tévé híradója. Az első döbbenetem után jött a második, rájöttem ugyanis, hogy évek óta egyetlen fia nagy fülű csacsival sem találkoztam lakóhelyem környékén, közel s távol.
   Nem állítom persze, hogy egykori fővárosi, évtizedek óta kisvárosi lakosként túl sok élő szamarat láttam volna valaha, bár tudom, hogy néhány országban, különösen a Balkán vidékén ma is komolyan számítanak az egyébként rendkívül értelmes, nagy munkabírású, szívós, békés és végtelenül igénytelen jószág tevékenységére.
   Szóval, fogy a hazai szamár, de persze csak a négylábú. Nem az, akire becézgető szeretettel, rápirítva, vagy éppen lenézően mondjuk: te szamár. Ők ugyanis a kétlábú szamarak közé tartoznak. Meg aztán ugyancsak jelentős számban találkozunk nap mint nap szamársággal, hogy közírásban keményebb jelzőket ne használjak.
   Pedig hajt az indulat, oly sok szamárságot tapasztalok állandóan, hogy a politikától már ne is induljak tovább. Már meg ne sértődjenek érte, de a hazai négylábú szamárpark összes szamárságát felülmúlóan sok balgaságot követnek el a jó szándékú civilből lett politikusok, a szerzett szakmájukban percet sem dolgozott „szakemberek”, akiknek vezetői képessége, széles rálátása a világra egy szamárkordé irányításához is az erős alulképzettség jeleit mutatja. Igaz, ez mostanra és az elmúlt évtizedekre, ezért különösen fájó, hogy az elődök szamársága közel sem volt nevelő vagy éppen elrettentő hatással az őket követőkre.
   Tehát fogy a négylábú szamár, pedig húsa francia, vagy olasz földön csemegének számít és jó pénzt is fizetnek érte. Lehetne tehát tenyészteni és exportálni, a szárnyaló hazai mezőgazdaság újabb üdvére.
   De lehet, hogy még jobb lenne, ha kétlábú szamarainknak keresnék külhoni piacot. Nem éteknek, persze, csak elrettentő példának.
   Valószínűleg ezzel azért nem csinálnánk nagy bizniszt. Ilyen szamarakból jól áll a világ.