A jelenlegi demokratikus rendszer tekintélyuralmira cserélését száz emberből negyvenöt többé-kevésbé támogatná, ha ez együtt járna a gyors gazdasági növekedéssel. Ez az adat az egyik országos napilap által megrendelt közelmúltbeli felmérésből derült ki.
   Sok szociológus, politológus írta, mondta el, hogy a magyar emberek jelentős része vágyik egy „bölcs apára” aki mindig gondoskodik rólunk, megmondja, hogy mikor mi a helyes. De míg az édesapák mindig jót akarnak gyermeküknek, még akkor is, ha tévednek, addig a „bölcs apa”, másként diktátor, csak önmagának, esetleg közvetlen környezetének kedvez, azt is rendre a többség kárára.
   Történelmi ismereteinkből tudjuk – számítsuk most le a modernkori Európa királyait, akiket viszonylag könnyű szeretni, hiszen semmi sem múlik rajtuk – hogy jó királyok nincsenek. A magyar történelem máig legismertebb királya, Mátyás, kora gyűlölt uralkodója volt, országlása idején a sok háború miatt több százszorosára nőttek az adók és csak később, a még rosszabbul teljesítő utódok után lett belőle visszavágyott, „igazságos” vezető.
   A „bölcs apaság” lényege az elnyomás, hiszen az „apa” mindent jobban tud, sőt csak ő tudja a helyeset, ezért elfojtja a gondolat, szólás, mozgás, vagy éppen döntés szabadságát. 1848 és 1956 megmutatta, hogy ha vágyjuk is az „apai” gondoskodását, az idővel terhessé válik számunkra, és hatalmas árat fizetve mindenért, megpróbáljuk lerázni magunkról.
   Akik ma könnyedén feláldoznák a demokráciát tekintélyuralmi – autokrata, vagyis egyeduralkodói, despota, tehát kényúri, vagy diktátori, egyszóval zsarnoki – vezetésre, vélhetően a gyors gazdasági növekedés, biztos megélhetés és jólét elmaradása nyomán elsők között lázonganának az elnyomó, tekintélyuralmi rendszer ellen.
   De akkor már a korábban szívesen látott tekintélyes uralkodóval, „apával” állnának szemben, aki pedig ezt helytelenítené, és korlátlanná vált hatalmával tenne is ellene.
   Nem játék ez gyerekek...