Már a halottak napját megelőző héten is tízezrek kelnek útra, hogy meglátogassák szeretteik sírjait, vigyenek pár szál virágot, gyújtsanak mécsest az örökre eltávozottak emlékére.
   Természetesen ez így van rendjén, ahogy az is, ha az élők nemcsak a halottak napja táján, de a mindennapokban sem feledkeznek el elveszített szeretteikről, bár ez már neveltetés, jó érzés, soha nem múló szeretet kérdése.
   Elgondolkodtatott a temetők környékén tapasztalható forgalom. Eszembe jutottak az életük vége felé magukra maradt távoli ismerősök, akikre akkortájt hónapszámra senki nem nyitotta rájuk az ajtót, és akiket temetésük után már jóval szorgalmasabban látogatott a rokonság, de még egyik-másik szomszéd is. Meglehet, ilyenkor nem is annyira a holtakért, mint inkább önmaguk lelkiismeretének nyugalmáért teszik mindezt, akik így cselekednek.
   Meg aztán az idő sok minden meg is szépít. Életükben olykor nehezen elviselhető embertársainkban haláluk után fedezünk fel jó tulajdonságokat, kezdjük becsülni sőt – mily esendő is az emlékezet, az emberi természet – utólag szeretni őket.
   Milyen jó lenne, ha a mindennapi megélhetésért, túlélésért, karrierért, vagy bármi másért folytatott zűrzavaros küzdelmeink során évente legalább egy napon mindannyian megtartanánk az élők napját. Nemcsak gondolnánk rájuk, de meg is látogatnánk családtagjainkat, barátainkat és szólnánk egy-két jó szót azokhoz is, akikre néhanap haragszunk, akikkel általában nem értünk egyet.
   Legalább évente egyszer. Az élők napján.