- Ma már semmi sem olyan, mint régen volt – nézett rám szomorúan középkorú ismerősöm. – Ami korábban fontos volt, ma mit sem ér.
   Nem olyan régen végtelen szomorú okból fel kellett számolnom szüleim otthonát. Miközben lehangoltan néztem végig két élet megannyi tárgyi emlékét, kiderült, mennyi pillanatnyi érték, izzadtságos munkával elért villanásnyi siker, tárgyiasult küzdelem van az emberek életében.
   Ajándékba kapott nippek, féltve őrizgetett, vágyott, nehezen megszerzett személyes tárgyak, nagyhatalmú főnökök papírra vetett dicséretei. Szakmunkás édesapámnak az ötvenes évek elejétől kapott számtalan Sztahanovista, majd Kiváló dolgozó kitüntetése, amelyekért hat infarktussal, közülük egy végzetessel fizetett, vagy a mindkettőjük megsárgult iratai között megtalált, a történelemben még csak halvány nyomot sem hagyott miniszterek elismerései ma mit sem érnek.
   A tárgyak, dokumentumok, életünk számtalan kötőanyaga és eleme a következő generáció számára értéktelen kacat. A fiatalabbaknak nincs helyük a tárolásukra, elajándékozni sem lehet őket, mert ugyan kinek is kellenének, hát mennek a kukába. Nagyon szomorú.
   Mostanában sokszor jut eszembe mindez, amikor naponta hallok az elmúlt két évtizedünk, vagy akárcsak a hetekkel ezelőtti értékeink szemétbekerüléséről. Így hullik hamarosan történelmünk feleslegessé vált dolgai közé sok más mellett önkormányzatiságunk – pedig sokáig vártunk rá és büszkék voltuk létére – jogállamiságunk, ami szemünk láttára fogy csontvázzá, jogbiztonságunk, ami ha nem is volt tökéletes, de valamennyire mégiscsak volt. De társadalmi békénk valamikori létrejöttének reménye is a szemétben landolt, miközben megélhetésünk biztonságára meg már nem is emlékszünk.
   A most felnövő generáció talán majd úgy tekint mindezekre, mint általában szülei értékeire, vagyis egy letűnt, furcsa kor relikviáira. Ahogy mondta ismerősöm, ami egykor fontos volt, ma mit sem ér.
Nagy kár!