Bosszantó, ha valaki elvárja a másiktól, hogy a félmondataiból és gesztusaiból megértse mit is szeretne valójában. Az emberek általában a világos, érthető beszédből értenek.

   Egy korosabb asszony a busz nyitott ajtaja előtt álldogált, majd csalódva nézett a csukódó ajtóra.    Az autóbusz egyik utas megkérdezte a sofőrt: a hölgy nem szeretett volna felszállni? A gépkocsivezető újra kinyitotta az ajtót. Jön, vagy sem, mordult az asszonyra, aki nehézkesen fellépdelt a jármű lépcsőin és helyet foglalt. 
   Összeszólalkoztak, a sofőr és hölgy is az igazát hajtogatta. Az asszony azt, hogy becsukódott előtte az ajtó, mielőtt felszállhatott volna, a sofőr szerint pedig a nő lépett el az ajtótól és ezzel számára azt jelezte, nem kíván utazni.
   Mi is történt valójában? Egyikőjük sem fejezte ki magát világosan és érthetően. Néhányan úgy gondolják elég pár tétova mozdulat és a másik fél majd megérti őt.
   Ebből adódnak a félreértések, amelyeket érthető, világos kommunikációval meg lehetne oldani. Ha nem tudunk valamit, bizonytalanok vagyunk, kérdezzünk! Ezt mondja az iskolában a tanár is a diákoknak. Kár, hogy a lehetőséggel kevesen élnek. 
   Néhányan úgy gondolják a kérdezés gyengeséget takar, ezért inkább csak várják, remélik a segítséget. 
   Mindenki számára ismerős a mondás: néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Nem lennének kommunikációs zavarok, ha mindenki egyértelműen, érhetően mondaná el, mit szeretne.
   Ehhez rendelkezésre áll a szó, a beszéd. Használni kell őket.