Nehezen terjedt el az ember a világon, de ez a folyamat mostanra igencsak felgyorsult. Az 1800-as évek elején csak egymilliárd körüli volt az emberek száma e sártekénken, ötven évvel ezelőtt hárommilliárd. Ahhoz, hogy hatmilliárdról egymilliárddal többen legyünk, már csak tizenkét év kellett.
   A következő hónapokban az emberek létszáma eléri a hétmilliárdot. Döbbenetes adatok ezek, és nem kevésbé félelmetes az sem, ha belegondolunk, hogyan él ez a hétmilliárd. Mi itt, Közép-Kelet-Európában, a fejlett társadalmak egyikében, mára alig tízmilliónyian napi belterjes gondjainkkal, munkanélküliséggel, rossz egészségüggyel, korrupcióval, romló megélhetési lehetőségekkel, széthúzással, gyűlölködéssel, irigységgel és mindezt tovább gerjesztő politikusainkkal együtt is kiváltságos helyzetben vagyunk.
   A világ legnépesebb országaiban élők zöme boldogan cserélne velünk. Ott ahol polgárháborúkban, bandaháborúkban, a nagyhatalmak békefenntartásában naponta gátlástalanul gyilkolnak, ahol az emberélet értéke némiképpen kisebb, mint a puskagolyó ára, amivel elteszik láb alól az emberi lényt fajtársai, a létet alig illik életnek nevezni.
   De nem jobb a helyzet az éhínség, szegénység, betegség sújtotta területeken sem, ahol pedig a világ népességének legnagyobb része általunk alig felfogható nyomorúságos körülmények között tengeti napjait.
   Ijesztő fajunk szaporodásának mértéke és felveti a kérdést, vajon meddig képes etetni, ruházni, egyáltalán a hátán elviselni az emberek tömegét a Föld? A tudósok azzal számolnak, hogy pár évtized múltán tízmilliárd ember próbál majd valahogy helyet, élelmet találni magának a golyóbison. Akkor bizony igencsak irigyelt hellyé válnak a hazánkhoz hasonló, lassan néptelenedő országok.
   Meg kellene becsülnünk és óvnunk egyetlen élőhelyünket a világegyetemben, és vigyázni, hogy bolygónk le ne vessen magáról, mint egy megbokrosodott málhás állat, ha elege lesz a teherből.