- Milyen a nyugdíjas élet – kérdezte a teniszpályán bemelegítő hatvanéves férfit sporttársa. – Fantasztikus, nagyon élvezem – érkezett a vidám válasz.
   Olvasom, hogy sokan menekülnek előrehozott nyugdíjba a válság okozta bizonytalanság ellen. Vitathatatlan, a nyugdíjasok országa Magyarország és ebben legkevésbé a törvény adta lehetőségekkel élők a hibásak. 
   A szocialista társadalom nagy vívmánya volt a nők ötvenöt, a férfiak hatvan éves korában elérhető nyugdíj. A teljes foglalkoztatottság idején végül is mindegy volt, hogy a munkahelyi munkanélküliségben fizetett, vagy otthon semmittevésre kényszerült emberek kapják a nemzetközi hitelek által finanszírozott fizetést, nyugdíjat.
   Pedig a nyugdíjas lét nem is olyan nagyszerű. Mindenképpen egy hosszú időszak végleges lezárását jelenti, azt, hogy a munkás, vagy íróasztal mellett ülő vezető, akire előző nap még számítottak, termelt, alkotott, vagy irányított, egyszerre nem fontos.
   A nők jobban átvészelik mindezt, hiszen ott a család, az unoka, a háztartás, ahol mindig elkél a dolgos kéz. De az a férfi, aki évtizedekig úgy érezte, hogy fontos a léte, tevékenysége, korai öregedéssel, betegséggel, szellemi és testi leépüléssel válaszol a nyugdíjas élet túlzott nyugalmára, semmittevésére.
   A teniszpályán korábban oly boldog, friss nyugdíjas egy évvel később már betegségek sorozatával küszködött, sporttársai hiába várták játszani. Meglehet, hogy hasznos elfoglaltság hiányában a múlton, az életén, a véglegesen elszalasztott lehetőségeken elmélkedik.
   Ahogy az LGT együttes megénekelte: „Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett…”