- Most mondja meg – szólított le az utcán az asszony – minek ide még egy szupermarket? Meg vannak ezek őrülve, hiszen már semmire sincs az embereknek pénzük.
   Nem sokkal e beszélgetés után nyílt meg a tízez lakosú Gárdonyban az ötödik, főleg élelmiszert árusító diszkontáruház. A német érdekeltségű cég közel másfélszáz hasonló, sok száz négyzetméter alapterületű boltjának egyike kezdte meg működését a településen.
   A bolt egy csütörtöki napon nyitott és miközben a városban volt már két német, két osztrák élelmiszer-áruház igencsak bőséges kínálattal, a legújabb üzlet első napjára nem panaszkodhattak a tulajdonosok. A várakozás oly nagy volt, hogy akadtak, akik a reggeli nyitás előtt órákkal már a kereskedés előtt, kocsijukban ücsörögve készültek a pillanatra.
   A cseppet sem kicsi parkoló reggeltől estig zsúfolásig tele volt, a környező utcákban is egymás hegyén-hátán parkoltak a csodában bízó vásárlók, akik többsége degeszre tömött bevásárlókocsival hagyta el az aznap nyílt áruházat.
   Gondolhatnánk, ez az újdonság varázsa és a többi bolt bizonyára kongott az ürességtől. Nos, ez tévedés, ugyanis például a másik, alig egy kilométerre lévő szupermarket mintha mi sem történt volna, a szokásos hétköznapi forgalommal működött.
   Szép számmal ismerek a térségben szegény családokat, az elsőnapi akciókra rászoruló embereket, de amit ezen a napon láttam, átértékeltette velem a honi szegénység fogalmát. A turistaszezon még nem kezdődött meg, tehát az a vásárlótömeg, amelyik a nyitás napján, majd a következő napokban is rohamozta az áruházat – s vásárolt a másik négyben is – a helyi és környező települések polgáraiból állt.
   A közelmúltban nemzetközi felmérés bizonyította, hogy a magyar az egyik, ha nem a legszomorúbb nép. Lehet, hogy mára a vásárlás maradt egyetlen közös örömünk?