- Mire fel legyek vidám – nézett rám meglepődve az asszony, mikor megkérdeztem, miért szomorú? – Egy éve lassan, hogy nincs munkám, a férjem beteg, de hónapok óta vár egy ultrahangvizsgálatra, a lakásunk után még évtizedekig fizethetjük a szinte naponta növekvő devizahitel részleteket, a gyereket taníttatni kell, közben azt sem tudom, hogy a hónap közepétől mit eszünk. Maga meg azt kérdezi, mi a bajom?
   Az OECD harmincnégy tagországa közül a magyarok a legszomorúbbak – adták hírül az újságok, hírportálok. A kutatás szerint a magyaroknak csupán ötöde elégedett az életével, míg a többi országban a lakosság kétharmada.
   A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezet, az OECD felmérése szerint még ott is derűlátóbbak az emberek, ahol lőnek rájuk, vagy ahol többnyire hideg és sötét van, vagyis alapvetően nehezebb az élet, mint nálunk.
   Az egyik pszichológus szerint, a magyarokra jellemző pesszimizmus fő oka, a rendszerváltás okozta mérhetetlen csalódás. A szakember szerint mindig úgy éljük át ügyeinket, hogy nekünk ugyan megvan a lehetőségünk mindenre, de valakik azt mindig ellopják, elcsalják, elhazudják, elárulnak bennünket.
   Biztosan van benne igazság, de az egyszerű, csak megélni akaró polgárnak nyilván van más véleménye is. Például arról, hogy dolgozna ő, ha találna állást, megfizetné az élelem, szolgáltatások, közüzemi számlák, köztartozások, adók összegét, amennyiben azt meg is kereshetné, gyűjtene öregségére, ha maradna az éhbéréből, segélyéből, megfizetné agyonterhelt, alulfizetett orvosait, ha jutna rá, örömmel barátkozna másokkal, ha nem kellene jószerével hivatalosan is gyűlölnie a dolgokról másként gondolkodókat.
   Bonyolult országban élünk, pedig bizonyára cseppet sem vagyunk rosszabbak, tehetségtelenebbek, kevésbé dolgosak, szorgalmasak, mint más nemzetbeliek. Csak nekünk a lelkünk szomorú.
   Vajon ok nélkül?