- Tudja – szólított meg a nyugdíj közeli korban járó férfiismerősöm a szupermarket pénztáránál – sokszor azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha nekünk, Magyarországon élő magyaroknak is adnának magyarigazolványt.
   Értetlenkedtem, mire gondolhat beszélgetőpartnerem, hiszen túlzottan is soknak tűnő igazolvánnyal bizonyíthatjuk, hogy e szép ország polgárai vagyunk. Nos, kiderült, a férfi egy olyan igazolványra vágyik, amivel teljes jogú és nem kiszolgáltatott állampolgár lehetne.
   Hosszasan panaszolta az egyes szolgáltatókkal, hivatalokkal vívott harcait, ostorozta a lélektelen call centereket – telefonos ügyfélszolgálatokat, amelyek hívásakor egy rakás gomb megnyomása után sem ér sehova sem az ember – az elérhetetlen ügyintézőket, a bürokráciát, lassúságot, az emberség hiányát.
   Fizettünk, elköszöntünk, de szavai tovább foglalkoztattak. Vajon igazolvány kérdése lenne, hogy saját hazánkban a hivatalok, még inkább az ott tevékenykedő hivatalnokok, azok, akik más ügyekben ugyancsak kiszolgáltatott állampolgárok, egy hazában élőként, segítségre szoruló emberként tekintsenek ránk?
   Jó lenne valóban, ha kioszthatnánk tízmillió igazolványt, aminek segítségével mindenféle ügyeskedés, protekció és főleg idegeskedés nélkül időben, gyorsan, hatékonyan intézhetnénk ügyes-bajos dolgainkat.
   Biztos vagyok benne, hogy a személyigazolvány, útlevél, jogosítvány, lakcím-, TAJ-, sokféle pontgyűjtő-, vásárlói és bankkártya mellett még szorítanánk némi helyet egy emberségkártyának is.