A magyar polgárok döntő része élete folyamán legalább egyszer biztosan találkozik bírósággal, bíróval. Elég ehhez egy válás, gyerekelhelyezés, vagyonmegosztás, cégügy, közlekedési baleset, bűnügy, ilyen-olyan per.
   Nyilván – ügyünktől, annak végeredményétől függően – nem egyformán értékeljük a bírák szerepét, hozzáállását, emiatt aztán más-más módon gondolunk rájuk. Szeretettel, tisztelettel, haraggal, közömbösen. Mégis azt hiszem, aligha vitathatja bárki is, hogy sokat tanult, zömében nagy tudású, széles látókörű, becsületes és elfogulatlan emberekről van szó, akik tapasztalatát csak az évek és a megítélt ügyek szaporodása hozza meg. Már megnyugodva, rutinosan, és bölcsen figyelve a világ dolgait, úgy hatvan felett érik el ítélőképességük csúcsát.
   Szinte minden újságolvasó előtt ismert, hogy a legvisszafogottabb jellemzéssel is igen vitatható új alkotmány a bírákat alaptörvényileg, jószerével megváltoztathatatlanul nyugállományba zavarja az eddigi 70 év helyett 62. életévük betöltésekor, vagy a mindenkor hatályos nyugdíjkorhatár elérésekor.
   Bár ahogy a gondolkodók zöme, én is tudom a döntés okát, ennek ellenére erősen foglalkoztat, hogy miért csak a bírók vannak útban és vajon mi lesz a hasonlóan nagy tudású, ugyancsak a korral tapasztaltakká váló főorvosokkal, egyetemi tanárokkal, professzorokkal, államilag fizetett tudósokkal? Előbb, vagy utóbb ők is mehetnek, pontosabban nekik is menniük kell? És a politikusoknak?
   Ha ugyanis ők időben elmennének, biztosan nem lenne módjuk ilyen rossz döntéseket hozni.