Az évente csak egy hetet síelő sporttársaim által ismert harmadnapos végtelen fáradtsággal hevertem ágyamon az ausztriai kisváros panziójában. Céltalanul bámultam a tévé valamelyik csatornáját, ahol éppen – ha nem tévedek – egy tartományi parlamenti közvetítés zajlott. Nem hallgattam, csak néztem a rendkívül ismerős jeleneteket.
   A pulpituson ülő hölgy időnként rászólt a bekiabáló, egymásra mutogató képviselőkre, az egyik jól szituált úr, felindult tekintettel állt egy, a padsor szélén ülő asszony előtt, aki látható flegmasággal szólt vissza néha-néha a valamiért erősen vörös fejű képviselőtársának. Szóval semmi extra.
   Vagy mégis. Az évek óta látogatott kedvenc sípályánk, ahogy tavaly, idén is gazdagabb lett két új és kényelmünket mind jobban kiszolgáló felvonóval. Újabb sípálya nyílt meg a hegyen a mind több – és még több pénzt fizető – síelő kedvéért, az árak sok terméknél, szolgáltatásnál jóval a magyar árak alatt vannak, miközben a bérek párszor magasabbak a mieinknél.
   A városka alatt húzódó közúti alagutat ottlétünk alatt is szorgos kezű emberek takarították, az utcák, a házfalak tiszták, a vendéglősök kiszolgáltak és nem lenyúltak, s akárhogy is figyeltem, egyetlen alkalmat leszámítva nem találkoztam udvariatlan, ideges emberrel.
   Pedig, a tévé tanúsította: ott is politizálnak a pártemberek és pártasszonyok, akik magyar kollégáikhoz hasonlóan láthatóan cseppet sem szívlelik egymást. Mégis valamitől Ausztria és polgárai, közelről is látva őket, irigylésre méltóan gazdagnak, nyugodtnak kiegyensúlyozottnak tűnnek.
   Hja, kérem nekik könnyű. Ausztriában ugyanis a politizálás alatt az élet zavartalanul folyik.