- Szabadtéri színházban voltam a minap – mesélte egyik ismerősöm. – Na ott találkoztam modern korunk gyermekével, az igazi bunkóval.

   Az első felvonásban egy színátrendezés miatt csak a zenekar muzsikált, a színpadi függönyön sejtelmes fények játszottak, a nézőtér sötétben maradt. A többség számára mindez nyilvánvaló volt, néhányan ugyanakkor úgy gondolták, ez már a szünet. Elindultak hát a kijáratok felé.
   Ismerősöm úgy gondolta, segít és az egyik kifelé tartó, nyáriasan jól öltözött párnak odaszólt, hogy nem menjenek, mert ez még nem a szünet. Érkezett is az azonnali válasz: akkor csak ücsörögjé, …meg!
   Nem ritka manapság az ilyen hangnem. Elég néhány kilométert autózni nagyvárosok forgatagában, hivatalokban ügyeinket intézni, vagy leállni fürdőhelyek büfésorán egy pohár italra, némi lángosra várva. Az első félreértett, vitatott, némi feszültséget kiváltó, vagy éppen parányira az megszokottól eltérő helyzetben azonnal csattan a durva hang, a kioktató, ledorongoló, megalázó szó.
   A sokat emlegetett megosztottságunk mára életünk minden területére kiterjedt, jellemzővé vált, erőszakossággal, alpárisággal, mérhetetlen türelmetlenséggel párosulva. Előbb csattan a képzeletbeli, vagy rosszabb esetben a valóságos pofon, és csak utána kullog a gondolat. A színházban is elég lett volna csak egyetlen szót mondania a megszólítottnak:
   Köszönöm.