„Magyarországon minden kereskedelmi tévé a 18-49-re dolgozik, mert a reklámozók ezt keresik.”
   A fenti idézet egy médiaszakember szájából hangzott el, aki mindezzel nem árult el hadititkot, hiszen a nem szakértők körében is ismert ez az üzleti diszkrimináció. Az újdonság, ha egyáltalán az, legfeljebb csak annyi, hogy egyre inkább a 18-39, sőt a 18-29 év közötti tévénézők, rádióhallghatók válnak fontossá, nekik készülnek a műsorok. Az idősebbek meg örüljenek, hogy nézhetnek, hallgathatnak valamit.
   Tudjuk, a kereskedelmi médiumok nem jótékonysági intézmények, profitot kell termelniük a befektetőknek, részvényeseknek. Bevétel meg nem az államtól érkezik, attól legfeljebb tevékenységük nehezítése, akadályozása, bevételük jelentős részének lenyúlása, sokkal inkább a hirdetőktől, akik manapság már nézettséget vesznek. Azon belül pedig csak az a hasznos néző, aki vásárolni hajlandó és ez a hajlandóság a közvélekedés szerint ötven fölött jelentősen csökken.
   Minden jelentős teljesítményhez – állam, ország, hadsereg, vállalakozás vezetéséhez, komoly alkotások létrehozásához, magas szintű tevékenységhez – élettapasztalatra, megfontoltságra felhalmozott tudásra van szükség, ami pedig csak a munkával eltöltött sok év alatt gyűlik fel az emberben. S, ha már magas szinten képes valaki teljesíteni, az vélhetően kiemelt jövedelemhez jut, többet tud vásárolni, költeni. Mégsem ők kellenek a kertévéknek, rádióknak.
   Nyilván trendi cuccokat, napi divatkütyüket, életérzést sugárzó, vagy legalábbis így hirdetett italokat fiatalabb korban fogyaszt, bizonyos egészségügyi segédeszközöket egy életciklus végéig használ a fizetőképes tömeg. Az „öregek” meg már megszokták évtizedes márkáikat, vagy inkább gyógyszerre, közművek szolgáltatásaira, nyugdíj-kiegészítésre költenek, az meg ugye mit sem hoz a reklámozók konyhájára. Így aztán irritálóan gagyi műsorok sora, szégyenteljes stílus, alulmúlhatatlan igénytelenség ural sok médiumot.
   Egyszer ki kellene próbálni, hogy ha értékes, színvonalas módon szórakoztatnak a tévék, rádiók, nézik, hallgatják-e műsoraikat a tízen-, húszon-, harmincon, netán negyvenen éppen csak túl lévők. Még az is kiderülhetne, a fiatalabb ember sem buta, hülye, felszínes, értékutáló. Ráadásul még az ötven feletti „aggastyánok” sem éreznék magukat megalázva.
   Talán még vennének is valamit.