Mostanában egyik stressz ér a másik után. A folyamatos üzemanyag-áremelések mellett még azon is jól felidegesítettem meg a múltkoriban, hogy csak ötmilliárd éve van hátra a kedves Napunknak, aztán, agyő, vörös óriás lesz belőle, belőlünk meg jól sült steak. Most meg mit hallok az egyik természetfilmes csatornán? Százmillió évente kihal a Földön minden élőlény, amelyik huszonöt kilónál nagyobb tömegű.
   Hogyne idegesíteném magam? Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a tudósok esetleg tévedtek, mert nem voltak akkor éppen ott, emiatt elszámolták magukat és nem 65 millió éve volt a földtörténet legnagyobb kihalása, amikor is eltűntek a glóbuszról az aranyos dinoszauruszok. Lehet, hogy tévedtek, mondjuk 30 millió évet?
   Nagyon rossz gondolataim támadtak emiatt. Ha ugyanis bebizonyosodik a gyanúm, hogy a következő tömeges kihalásig legfeljebb jó esetben is csak ötmillió, vagy éppen egymillió évünk van hátra nekünk, huszonöt kilónál nehezebbeknek, akkor ideje összekapnunk magunkat.
   Gyorsan el kell kezdeni töprengeni azon, vajon mit tehetnénk ebben az egy, vagy pármillió évben. Háborúzzunk aktívabban, hogy legyőzzük mindazokat a negyedszáz kilónál nehezebbeket, akik amúgy is kihalnának (velünk együtt), vagy találjunk ki olyan nagyhatású eszközöket, amelyekkel gyorsan el tudunk utazni e sártekéről valami boldogabb helyre mind a hétmilliárdan?
   Fogalmam sincs, hogy én mit tehetnék, mert ugye a bunkerépítés, vagy egy gyors nagybevásárlás nem megoldás e bajra. Marad a stressz, meg a napok számlálása, miközben ott motoszkál agyam hátsó szegletében, hogy a dínóknak azért ez könnyebb volt.
   Valószínűleg nem volt tévéjük.