- Degeszre keresik magukat, élnek, mint hal a vízben mi meg itt döglünk meg – üvöltötte vörösre váltott fejjel egy idősebb úr a kórházi folyosó hallgatósága előtt. – Hónapok óta várok az előre tervezett műtétre, ma bejövök, hogy túlessek rajta, aztán fordulhatok is vissza. Nincs műtét!
   A dühödt érzelemkitörés nem ritka mostanában a kórházak osztályain, hiszen nem gyerekjáték egy műtét, még ha nem is életmentő, csak olyan előre tervezett. Amikor az embert vágják, varrják, az megviseli az idegeket. Ha valaki elhatározta magát a beavatkozásra, felkészült, szüksége is van rá és mégis elküldik, igencsak kiborító.
   Felnőtt egy generáció, aminek tagjai becsületesen fizették járulékaikat, nem is igen tehettek volna mást, hiszen szinte mindenki állami alkalmazott volt. Fizettek és hittek abban, ha eljön az idő, amikor testük olyannyira elhasználódik a sok évtizedes munkában, hogy szükségük lesz a gyógyításra, ellátásra, a társadalom szolidaritására – ej, de szép kifejezés – akkor mindezt meg is kapják.
   Most meg a hónapok óta várt műtét helyett, fájó visszereikkel, megkopott ízületeikkel, operációra szoruló betegségükkel szépen hazaküldik őket, mert az állam, az egészségbiztosítás csak a műtétek egy részét fizeti. Meglehet, a későbbiekben a Szerencsejáték Zrt. sorsolja majd ki a műthető szerencséseket, vagyis azokat, akik életben maradhatnak, vagy emberhez méltó életet élhetnek.
   A helyzetért természetesen nem az orvosok a felelősek, ők is szenvedői a beteg ellátórendszernek. Agyonhajszoltak, a közhiedelemmel szemben mélyen alulfizetettek, kizsákmányoltak. Így hát ne bántsuk az orvosokat, pontosabban nem az doktorokat hibáztassuk!
   Némi gondolkodással csak rájövünk arra, ki a felelős.