A család ünnepelt, apja büszkén veregette meg fia hátát, anyja könnyeket morzsolt el szeme sarkában. Gyerekük annyi kudarccal teli hónap, tucatszámra megírt önéletrajz, megannyi kínos állásinterjú és „majd értesítjük” mondat után végre munkát kapott.
   A fiatal lelkesen ment új munkahelyére, amit majd’ száz jelentkező közül kapott meg, bár mint az első nap kiderült, nem egyedül. A kis cég megnyerő modorú, mosolygós vezetője bátorítóan mondta, már csak ketten maradtak és egy idő után megmondják, ki lesz a munkatársuk. Kérték, ne jelentse a Munkaügyi Központban, hogy állást kapott, igaz sajnos, ők sem tudják egyelőre bejelenteni, majd ha választottak kettőjük között. Csak dolgozzon bátran, mutassa meg, mire képes.
   A fiatal tudta, hogyne tudta volna, hogy mindez csalás, hiszen regisztrált munkanélküliként tartja számon az állam, miközben véglegesítése ígéretével, zsebből fizetett minimálbérért dolgoztatják. Betegen nem lesz biztosítása, legfeljebb, ha maga fizeti, és amikor kirúgják, nem reklamálhat, nem fordulhat jogorvoslatért sehova se, mert elfogadta a szabályokat. 
   Most naponta vonatozik, hogy a másik városban leüljön íróasztala mellé, szemben vele a hasonló módon foglalkoztatott vetélytársával, sorstársával a kiszolgáltatottságban. Tart tőle, hogy ha elvégzik az év végére felhalmozódott munkát, megköszönik eddig tevékenységüket.
   Választása nincs. Ha tiltakozik, semmit sem keres, hogyha marad, részesévé lesz a csalárd játéknak.
   Kiszolgáltatottan nincs jó döntés.