A fiatalasszony ül a kórházi ágyon, hangja kicsit panaszos, monoton, a híradó kamerája arcáról a takarón tétován mozgó kezére közelít. Karja, kézfeje sebes, körmei, mintha földmunkát végezett volna, vöröses-feketék, kitisztíthatatlanok.
   Az asszony ül, és csendesen beszél. A háromévest meg tudta menteni, a kicsit, a tizennégy hónaposat egyszerűen kiemelte kezéből a vörös áradat. Azt, hogy otthona valószínűleg végleg lakhatatlanná vált, eddig összerakott élete pillanatok alatt hullott darabokra, még fel sem fogta.
  Olyan katasztrófa rázta meg az országot, amire nemigen voltunk felkészülve. Mert jön ugyan az ár évente, néha, mint idén jobban is, többeket érintően, ilyenkor aztán sajnálkozunk, meg hívjuk a segélyvonalat, pár százas, ezres erejéig adakozunk, ruhát, használati cikketeket küldünk és reménykedünk, hogy bennünket elkerülnek majd a pusztító bajok.
  A Kolontáron és Devecseren romboló vörösiszap-áradat olyan mérvű katasztrófa, amit még fel sem fogunk. Láttunk mi, persze, hogy láttunk vacsora közben, a tévében, a világ sok országából településeket, kisvárosokat földdel egyenlővé tevő földcsuszamlásokat, hólavinákat, mindent elsöprő vulkánkitöréseket, földrengéseket, cunamikat. Megrázóak, de valljuk be, eddig azt hittük, hogy a bajok mindig csak máshol és másokkal történnek. Ennek vége.
  Sok csapás mögött az ember áll. Egyre több földterület kell az új építkezésekhez, lakásokhoz, szupermarketekhez, és kellenek az ipar termékei is, mert megszoktuk, mindennapi életünk részévé vált, hogy vásárolhatunk és a pénzünkért árut kaphatunk.
   Látjuk: mindennek ára van. S, ha jobb minőségű életünkhöz meg is kell hódítanunk a természetet, jóval óvatosabban kellene tennünk.
Ami most történt, még csak figyelmeztetés volt.