Mostanában megszaporodtak a posztumusz díjak. Tudják, ezek azok a kitüntetések, amelyeket az emberek csak haláluk után érdemelnek ki.
   Nyilván vannak esetek, amikor tragikus hirtelenséggel ér véget egy emberi lét és egészen egyszerűen nincs idő még életében elismerni az arra érdemes személyt. Sajnos mégis sokkal gyakoribb, hogy az életben maradottak csak halála után kezdik értékelni társukat és döbbennek rá, fontos, értékes, sőt pótolhatatlan kollégát, barátot, tanárt, közéleti személyiséget veszítettek el. Arra gondolni sem merek, hogy a posztumusz kitüntetettel lehet dicsekedni, rá (politikailag is) hivatkozni, akkor, amikor már úgysem tud ellene tiltakozni.
   Tiszteletre méltó minden elismerés, de azért a posztumusz díjakkal van némi bajom. A legtöbb embernek örömet okoz a kitüntetés – még ha olykor akad is, aki nem veszi át, vagy csak fanyalogva – mert a díj egy tettet, vagy egy egész életet értékel. A halál után adott medál legfeljebb a családtagokat érdekelheti, ha egyáltalán fontos nekik. Hiszem, hogy elismerni életében kell az embert.
   A posztumusz díj vélhetően inkább csak a túlélők pótcselekvése, a figyelmetlenség, széthúzás, irigység, ellenségeskedés utólagos eltakarása, a megszólaló lelkiismeret elhallgattatása. Időben szólok tehát: ha halálom után valakinek esetleg eszébe jutna, hogy tettem valami jót és díjra javasolna, ez engem nem érdekel! Legfeljebb nevezzenek el rólam egy utcát. Azt többnyire úgy is csak posztumusz illik tenni.
   Jó nekem egy pici zsákutcácska is, de ha kérhetem, ne legyen nagyon kátyús.