Ne lepődjön meg a kedves olvasó, amikor egy fix összeget vél felfedezni a sorok között. Igen, augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön a becsület ára egyezer magyar forint.
   Nincs is áhítatosabb élmény annál, amikor egy szép pénteki reggelen a becsületes, tökmaghéjat köpködő, csibészes mosolyú szemétszállító munkavállaló felteszi azt a bizonyos kérdést: mennyit ér meg neked, hogy a felcímkézetlen zöld hulladékkal teli zsákot, a hajnal óta berregő munkaeszközünkre, egy laza csuklómozdulattal felhintsük?
Na, jó, ennyire azért nem volt irodalmi a megfogalmazás. De elismerem, a „hé, paraszt” megszólítás tényleg elmaradt… Ezresért elvinném – folytatta.
   Az emberfia ilyenkor egyrészt kapva kapna az alkalmon, hiszen valóban elfogytak a hulladékszállító cég által, remek kereskedelmi érzékkel kiküldött csekély mennyiségű címkék. Egyszerűbben fogalmazva nem volt minden zsákon. Másrészt a halandó ugye jelzi a szomorú és már-már szégyenteljes tényt.
   Sajnálom – jön a válasz – bennünket ellenőriznek, meg lefotózzák a zsákokat, így a ragacsos fecnivel el nem látott, tároló nylonok itt maradnak. Tudomásul kell tehát venni, hogy megint egy ismeretlen helyre szóródnak a felhalmozódott, lassan komposztálódó zöld anyagok.
   A fennkölt dialóg záróakkordjaként, arra a logikusnak tűnő kérdésre, hogy ezer forintért meg lehet-e kapni azokat a képeket, amelyek az esetlegesen, hirtelen felcímkézettnek látszó zsákokról készülnek, már nem érkezett válasz.
   A becsületes szemétszállító munkavállaló egy utolsó tökmaghéjat köpve az utcára, ugrott fel a távolodó járműre és tűnt el az éledő napsugarak finoman szikrázó fényében. Talán egy másik utcában sem lesz minden zsákon címke…