Az ember, ha csak nem egy megkeseredett, szófukar, befelé forduló, vagy a világ dolgaira magasról tevő, a történésekre fittyet hányó nő, vagy férfi, akkor szívesen osztja meg gondolatait, véleményét másokkal. Ezt legtöbben beszélgetések során teszik, akik pedig valamiféle írói vénával rendelkeznek, írásba is foglalják gondolataikat és valamilyen felületen közzéteszik azt. Van, aki falfirkával, más faliújságon, e-mailben, helyi lapban, közösségi portálon, jó esetben pedig, ha szerencsés az illető, egy nagy példányszámú újságban, százezrek olvasta portálon.
   Ez utóbbiakat nevezzük újságírónak. Azért, mert ők egy újságírás elnevezésű – nem mindig veszélytelen – szakma tudói, ismerői, annak szabályait betartva, anyanyelvüket magas szinten használva fejtik ki véleményüket, elemeznek, hírt közölnek, tudósítanak, készítenek riportot és mindezeket azért, hogy informálják közönségüket, szélesítsék olvasóik tudását, látókörét és ott, ahol szabadság van, a köz érdekében ellenőrizzék és ha szükséges, kritikával illessék a hatalmon lévőket.
   Az újságíró mintegy két évszázadon át tekintélyes hivatású, irigyelt foglalkozású szakember volt. Aztán feltalálták az internetet és a közösségi portálokat, a blogokat és egy csapásra megsokszorozódott az újságírók száma. Ezek az emberek ugyanis abból a szempontból, hogy valamit el akarnak mondani, elújságolni egy adott kisebb, vagy nagyobb közösségnek, tulajdonképpen újságírók lettek úgy, hogy sokuknak fogalma sem volt, és ezernyi leírt mondat után sincs mondandójuk etikai, erkölcsi hatásairól, ahogy az általuk közölni szánt és fontosnak tartott közlendők százszázalékos igazságtartalmáról sem. Nagy tisztelet a kivételeknek.
   Az igazi újságírás a politikai elvárások kényszerében, a netes hír-, vagy álhírközlés tengerében pedig veszni látszik. Nem csak azért, mert megélhetési kényszerből, vagy ideológiai elhivatottságból egyik, vagy másik politikai oldal propagandistájává kényszerül, vagy lényegül át az egykor többre hivatott újságíró, hanem azért is, mert a modern hírközlés, a könnyen kezelhető szerkesztői felületek, kommunikációs eszközök miatt már jóval kevesebb újságíróra van szükség, mint volt korábban.
   Egy felmérés során a minap azt kérdezték az újságíróktól, hogy milyen szavak jutnak eszükbe az újságírással kapcsolatban. Talán nem meglepő, hogy leggyakoribbak a bizonytalanság, túlélés, kiszolgáltatottság, alulfizetett, függőség kifejezések voltak.
   Egykor újdondászoknak is hívták az újságírókat, de illetik őket tudósító, riporter, hírlapíró, publicista, zsurnaliszta, rosszabb esetben firkász kifejezésekkel is. De bárhogy is nevezik az újságírót, bármilyen ügyesen is igazodik a megfelelő irányba, biztató jövőképről már csak akkor írhat, ha jó a fantáziája.