Megjöttem a bevásárlásból, voltam, ahogy kellett, szájmaszkban, gumikesztyűben, kerülve embertársaimat. Éppen csak letettem az egy hétre beszerzett elemózsiát, tisztító- és tisztálkodószereket, gyógyszereket, vagyis mindent, amivel otthonunk védelmében megint túlélhetünk párommal pár napot, majd első utam az általunk döglesztőnek kinevezett helyiségbe vezetett. Ott leraktam az utcai ruháimat azzal, hogy azok ellehetnek, amíg a koronavírusok annak rendje és módja szerint elpusztulnak rajtuk.
   Következett a kézmosás, átöltözés, az akár vírussal is szennyeződhetett csomagolt élelmiszerek, tárgyak kipakolása, utána a mosható szájmaszk, majd a gumikesztyű – mert hát olyan jól nem állunk olcsó és hasznos eszközökből, hogy bármiből is egyszer használatosat viseljünk – alapos szappanos mosása és újra kézmosás.
   Igen ám, de közben eszembe jutott, hogy a kapu meg a lakásajtó kilincseit is megfogtam, ahogy a kulcsokat is, indultam hát a házi készítésű fertőtlenítőszerrel mindezeket fertőtleníteni. Amikor egyre újabb felületek jutottak eszembe, amelyeket megérinthettem, feladtam. A kézfejemet már csak egy elvékonyodott bőrréteg fedi, a nagy nehezen beszerzett kézfertőtlenítő is a végét járja, és mindinkább úgy érzem, hogy ebben a csatában nem győzhetek, legfeljebb csak szerencsém lehet.
   Tapasztalom, hogy szépen megszaporodtak a szájmaszkos honfitársaim, egyik részük igyekszik mindenkit kerülni, személyesen csak a legfontosabbakat elintézni, de vannak, akik például a szájmaszk elnevezését komolyan veszik és csak a szájukat fedik, miközben orruk szabadon terjesztheti, amit akar. Mások az ajánlott személyek közötti távolságot veszik semmibe, hiszen eddig ilyenre nemigen kellett figyelni, nehéz az új módira átállni.
   Pedig meg kell szoknunk, mert az a kapcsolat, amely generációk során alakult ki ember és ember között, vagy az a világ, amelyet megszoktunk, még ha sokat is szidtuk, talán sohasem tér vissza. Nehéz a félelmet keltő koronavírus-világjárvány közepette elgondolni, hogy lesz, ahol tízezrek újra ki mernek majd menni egy-egy labdarúgó-mérkőzésre, sok ezren hallgatnak összezsúfolódva koncerteket, vagy önfeledten buliznak szilveszterkor, születésnapon. Most már azt is nehéz elképzelni, hogy majdan a férfiak találkozáskor, üzletkötés után megint kezet ráznak egymással, a hölgyek pedig könnyedén adnak puszit ismerőseiknek.
   A koronavírus egy ideig biztosan velünk marad, talán az ellene védő vakcina és az általa okozott megbetegedést gyógyító szerek valamikori feltalálása után is. Mostantól már nem hihetjük, mint korábban, hogy az emberiséget kipusztítani képes vírusok csak az amerikai katasztrófafilmekben létezhetnek.
   Olyannyira nem, hogy miután a világ számos nagy és feltörekvő hatalmának titkos laboratóriumaiban kísérleteznek gyilkos vírusokkal, velünk mostantól már bármi megtörténhet.