Szeretem a focit. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, a világ legnépszerűbb sportjáról, sőt szórakoztató iparáról van szó. Szerettem játszani is, bár nemigen értem el labdakészségemmel még az alsóbb szintű elvárásokat sem. Egykor meccsekre is kijártam, na nem minden héten, de például a Népstadionbeli kettős rangadókon többször is ott voltam.
   A hatalmas arénához sok szép emlék is köt. Például, amikor szüleimmel először mentem ki a zsúfolt stadionba, egy SZUR-ra, vagyis a színészek-újságírók fergeteges szórakozást kínáló show-jára. De élénken él még emlékezetemben az az Újpest-Vasas és Fradi-Honvéd kettősrangadó is, ahol némi fociszakmai szóváltás után unokaöcsémmel át kellett telepednünk a stadion másik oldalára a vitapartnerek részéről véleményük nyomatékaként beígért pofonok elkerülése végett. Telente pedig bemelegítésként sokszor futottam a stadiont körülölelő úton, hiszen evezősként a hatalmas építmény közelében álló Jégszínház alagsorának tanmedencéjében készültem a versenyekre.
   A Népstadion később edzőként is része volt a napi munkámnak, ott lépcsőztettem tanítványaimat – nagyon utálták – vagy futtattam időre őket. Talán a klasszikus létesítménynek is szerepe volt abban, hogy többen bajnokok lettek és akadt, aki közülük olimpián, világbajnokságokon is eredményesen szerepelhetett.
   Mindezekkel azt akartam igazolni, hogy a Népstadion a szívemhez nőtt, fájt, amikor láttam a teljes pusztulását. Aztán a helyén megépült új, korszerű és monumentális stadiont is megnéztem kívülről, majd belülről az esemény súlyához méltatlanul szerény avatóünnepségének tévéközvetítésében és elismerően kellett bólintanom. Igen, ez valóban szép munka.
   Került, amibe került. Mert – nem mondhatjuk, hogy nem számít az ára – igen drága lett az új ékszerdobozunk. Alig egy-két nappal később adták át Albániában az ottani új stadiont, persze sokkal kisebb lett, a miénkhez képest egyharmadnyi nézőt fogad csak be, viszont nagyon szép és a mi stadionunk valószínűleg erősen túlárazott költségéhez képest nyolcadannyiba került.
   A labdarúgó zseni Puskás Ferenc nevét viselő építmény megnyitóján tele volt a nézőtér, de még a pár nappal később megrendezett 17 éven aluliak válogatott meccsén is több tízezer szurkoló ült. Gondolom azok mentek el megnézni a fiatalok meccsét kihasználva a stadiont, akik a magyar-uruguayi stadionavatóra nem fértek be. Tartok tőle, hogy ez az érdeklődés hamar lecseng majd és nehéz lesz a meccsekre megtölteni a nézőtér karéjait. Persze ha jó együttes koncertezik majd errefelé, nyilván újra sok lesz ott az ember.
   Sokan sokallják a pénzt, amit a zsebünkből erre költött az állam, de hát ez az építmény sok évtizedre szól, vagyis még az újból világhírűvé váló magyar focinak is otthona lehet majd.
   Bár nem vennék rá mérget, hogy addig kitart.