Kilenc órára kaptam időpontot, így hát a várakozás első órájában még cseppet sem idegeskedtem tudván, hogy a gyógyító személyzet nem egy gyártósornál dolgozó munkáshad, akiknek keze alatt másodpercnyi pontossággal jelennek meg a munkadarabok. Itt emberi szervezetekkel kell dolgozni, azokra pedig rá kell fordítani az időt. Bár az azért kicsit gyanús volt, hogy eggyel sem fogytak a betegek.
   Csendes beletörődéssel ücsörögtem tehát negyvennél több hasonló sorsú társammal együtt az egyik nagy kórház folyosóján várva, hogy szólítsanak annak a beavatkozásnak az ellenőrzésére, amelyet én kezdeményeztem, mert szülői örökség révén esélyese vagyok egy igen csúnya és gyógyíthatatlan betegségnek. De miután ez egy rövid beavatkozással megelőzhető, hát vállalkoztam a műtétre.
   Két óra elteltével örömmel pillantottam meg a kórház folyosóján feltűnő kezelőorvost, aki az osztályáról a napi rutinfeladatok és a sokféle adminisztráció végzését félbehagyva jött át parányit megkésve megkezdeni a járóbetegekkel kapcsolatos feladatait. A megtört várakozó seregen új remény frissítő szele futott végig, hátha belátható időn belül sorra kerülnek. Az orvos előtt le a kalappal, hiszen azon az osztályon, ahonnan átjött az ambulanciára bejáró pácienseit ellátni, rajta kívül összesen egy főállású doktor tevékenykedik, a többi orvos csak heti egy-két alkalommal rendel vagy ügyel, míg munkaideje többi részét a magánszférában, a kórházi fizetésnél nagyságrendekkel nagyobb összegért végzi.
   Volt rá időm, bátran figyelhettem az asszisztenseket, nővéreket is, akik időnként az egyik rendelőből a másikba igyekeztek. A többségük láthatóan már nyugdíjközeli korát tapossa, vagy nyugdíj mellett jár vissza az említett intézménybe és nélkülük egészen biztosan megállna a gyógyítás. Bár ahogy elnéztem őket, megfáradt járásukat, testük leromlott állapotát, talán egy-egy gyógyító hetet rájuk is szánhatna a munkahelyük. A várakozással eltöltött hosszú órák alatt huszonéves nővért egyet sem láttam, de ez persze lehet véletlen is, bár az egyik nyugdíj mellett dolgozó asszisztens elmondta, azok közül az ápolótanulók közül, akik odajárnak gyakorlatra, jószerével senki sem vállalja később a kórházi munkát. Más területre mennek dolgozni, vagy külföldre, esetleg idehaza a magánszférába.
   Nem ragozom tovább, mindannyian ismerjük – talán csak a kormányzat nem – a hazai egészségügyi intézményekben uralkodó állapotokat, az erősen fogyó, alulfizetett, agyonhajszolt és idősödő orvosokat, ápolókat, asszisztenseket, az elavult eszközöket, a klíma nélküli sebészeteket, az egész összeomlófélben lévő gyógyítórendszert.
   Nekem ezúttal szerencsém volt. Mindössze négy órával a kapott időpont után már el is hagyhattam a rendelőt. És bár volt feszültség bennem az elfecsérelt fél munkanap miatt, azt semmiképpen sem a doktor és a segítői okozták.