Nem rengette meg a magyar közéletet, nem okozott nagy érzelmi vihart az hír, hogy egy rendeletével igen jelentősen megemelte a kormány az olimpiai érmek, helyezések jutalmaként adandó összegeket.
   Előrebocsátom, hogy miután fiatal felnőtt koromig versenyző voltam, később közel két évtizedig edző, vezető edző, majd sportvezető egy könnyű sikerrel cseppet sem kecsegtető, rengeteg munkát igénylő sportágban és a sport tizenkét éves koromtól a mai napig kihagyhatatlan része az életemnek, némiképpen belülről tudom értékelni e jutalom jogosságát, vagy éppen jogtalanságát.
   A kormány mostani rendelete nemcsak az olimpiai játékokra, hanem több más szakszövetség versenyeire is vonatkozik. Az új rendszer szerint a nyári vagy téli olimpián nyert aranyérem esetén az eddigi 35 millió forint helyett nettó 50 millió forintos jutalomban részesül a sportoló. Az ezüstéremért 35,7, a bronzért pedig 28,5 millió forint jár és még a nyolcadik helyen végzett sportoló is kap 2,8 millió forintot. Még ha bosszantóan magasnak is tűnik a munkából élők számára talán csak 15-18 év alatt megkereshető pénzösszeg, higgyék el, a sportolók megérdemlik, ahogy tán még jobban a paralimpiai versenyeken érmeket szerzettek, bár ők az aranyért „csak” 17,5 millióval lesznek gazdagabbak és a további helyezettek is ennek arányában kapnak kevesebbet, mint az ép mozgású sporttársaik.

Feltételezem, hogy az emberek döntő többsége abszolút tájékozatlan a villamosenergia termelésének, fogyasztóhoz juttatásának technikai, technológiai feltételeiről. Így vagyok én is, éppen ezért nemigen foglaltam még állást a Paks II. atomerőmű-építésének ügyében. Egyszerűen nem értek hozzá. Ha valami nem tetszett ebben az ügyletben, az a nemzetközi versenyeztetés hiánya volt, mert lehet, hogy kaphattunk volna jobb, korszerűbb, olcsóbb létesítményt is a pénzünkért.
   Annyit persze tudok, hogy áramot sokféle módon lehet termelni. Vannak fosszilis üzemanyagot elégető erőművek, termelhetünk áramot többek között vízzel, napelemekkel, szélerőművekkel és atomhasadással is. Ez utóbbi egy viszonylag tiszta, évtizedekig működtethető technológia, csak hát az embernek mindig Csernobil, vagy Fukusima jut az eszébe. Túl sok volt mindkét katasztrófa nyomán az áldozat, hogy elfelejtsük azokat.
   Amikor otthon felkapcsoljuk a világítást, bekapcsoljuk a tévét, számítógépet, a hűtőből kivesszük a hideg ételt, italt, használjuk a mosó-, vagy mosogatógépet, természetesnek vesszük, hogy a konnektorban ott az áram. Áramszünetek idején érezzük csak, hogy mindez mit is jelent számunkra.

Sok évtizedes emlékeim alapján valószínűleg tíz ujjamon meg tudnám számolni, hogy hány, az enyémtől eltérő szexuális hajlamú férfiemberről tudok, nőkhöz testileg vonzódó hölgyet meg még kevesebbet ismerek. Nyilván többen voltak, vannak, de irányultságuk rejtve maradt előttem. S hogy tisztázzuk is, én csak egy átlagos, az alaptörvény előírásainak megfelelő „az anya nő, az apa férfi” típusú ember vagyok és erre, ha odáig züllik a világunk, életem egy-egy korszakából tanúkat is fel tudok vonultatni.
   Azt is hozzá kell tennem, ahogy az átlagostól eltérő szexuális vonzalmú emberekkel, úgy szexuális életükkel sincs bajom mindaddig, amíg ezirányú tevékenységeiket a maguk körében végzik. Ahogy azt a heteroszexuálisoknak is illene.
   Nyilvánvalóan minden olvasóm, aki 2020 decemberében még érdeklődött a közélet iránt tudja, hogy e gondolatsort az állampárt alaptörvényét író, abba minden családi és keresztényi elvet beleszerkesztő, azokat a nyilvánosság felé is közvetítő politikusnak egy brüsszeli homoszexuális buliban, kábítószert birtokolva, komédiába illő menekülése közbeni lebukása indította el bennem.
   Leszögezem: sohasem ítélném el az illető politikus urat azért, hogy a férfiakat szereti. Szíve joga és gondolom nincs is egyedül pártjában e vonzalommal.

Ereje teljében pusztít közöttünk a világjárványt okozó vírus, ennek ellenére a magyarok túlnyomó része biztosan nem oltatná be magát egy koronavírus elleni vakcinával. Mindez az Euronews felkérésére végzett nemzetközi reprezentatív felmérés eredményéből derül ki. Idehaza, ha a vakcina elérhetővé válna, mindössze a megkérdezetteknek 17 százaléka adatná be magának az oltást, miközben 47 százaléknyian egyértelműen elutasították az oltás lehetőségét, 36 százaléknyian pedig még nem döntötték el, mit tegyenek.
   Ez a nagyfokú bizalmatlanság világszinten is kiemelkedő. A Nature magazinban korábban napvilágot látott felmérésből ugyanis az derült ki, hogy a Föld lakosainak több mint 60 százaléka kérné az oltást, ha az elérhetővé válna, tizennégy százalék nem tudja és mindössze alig tizenöt százalék mondta azt, hogy biztosan nem kérne vakcinát.
   Ahogy az felmérés adataiból kitűnik, a kormány által erősen támogatottnak tűnő orosz vakcinától félnek a legtöbben, mármint a kínai után. Ez utóbbit ugyanis csak a megkérdezettek 4 százaléka adatná be magának, míg az orosz szérum beadatását a megkérdezettek 7 százaléka vállalná. Alig jobb az izraeli oltóanyag megítélése, azt a lakosság 8 százaléka fogadná el.
   Egyelőre az oltás esetleges mellékhatásaitól nagyobb a félelem, mint magától a COVID-fertőzéstől, mert az előzőről mit sem tudunk, míg az már közismert, hogy a világjárványt okozó vírus „mindössze” a fertőzöttek 20 százalékánál okoz komolyabb tüneteket, vagy éppen halált. Bizonyára sok ember teszi fel magának a kérdést, miért pont ő kerülne a 20 százaléknyi súlyosan megbetegedő közé, miközben a nagy többség megússza? Most derült ki, hogy milyen sokan szeretnek veszélyesen élni.

„Sötét az utca, kihalt a város, reggelre megtudjuk ki lesz a káros…”
   Este fél kilenc van, állok az ablaknál, nézem a máskor oly forgalmas, zajos utat, ahol ha ritkábban, de még éjjel is megy mindenféle zörgő, berregő, csörömpölő jármű, elsiet egy-egy gyalogos. Most semmi és senki sem mozog. Kísérteties.
   Este nyolctól kijárási tilalom van. Állok és nézem a mozdulatlan világot, miközben fülemben motoszkál a sok évtizeddel ezelőtt Korda György által előadott népszerű dal refrénje, amely bár egy börtönből éppen szabadult nehézfiú megnyilatkozása, mégis valahogy jellemzi az elém táruló képet. Az emberek javarészt otthon, vagy ahogy a rendelet is szól tartózkodási helyükön időznek, az utcán csak engedéllyel, nyomós indokkal lehet lenni, menni egyik helyről a másikra. Mint olvasom, akadtak, akiket már meg is büntettek, mert fittyet hánytak a rendeletre, például a lakásuktól a megengedett 500 méternél is távolabbra sétáltatták kutyájukat.
   Személyesen ugyan csak egyszer találkoztam egyikükkel, amit félelmetes fegyverét lóbálva a kisváros dohányboltjából igyekezett a járőrkocsi felé, de fotókon többször is láttam, hogy terepszínű öltözékükben, kézben tartott géppisztollyal katonák is járőröznek.

Nem állítom, hogy aludni sem tudtam az idegességtől, de tény, hogy az átlagosnál jobban érdekelt az amerikai elnökválasztás, az hogy ki lesz az USA 46. elnöke. Az izgalmakra az adott okot, hogy jelenleg egy olyan – finoman fogalmazva – furcsa ember vezeti a világ legmeghatározóbb hatalmát, akinek az elmúlt négy évben a világpolitikában produkált ténykedése akár még egy újabb világháború kirobbantásának eshetőségét is magában hordozta. Szerencsére a rivális országok vezetői közel sem azt figyelték mit mond, hanem hogy ki mondja.
   Mifelénk azért is vetett nagyobb hullámokat az amerikai elnökválasztás, mert a hivatalos magyar politika azt az elnökjelöltet támogatta, mégpedig feltűnő vehemenciával, aki beszédeiben, megnyilvánulásaiban, Twitter-üzeneteiben számtalan esetben bizonyította érzéketlenségét, autoriter hajlamát, veszélyességét és tudatlanságát. (Finnországot például Oroszország részének, Venezuelát pedig az USA egyik tagállamának hitte).
   A hivatalos magyar álláspont ezúttal is eltér a magyar polgárok többségének véleményétől. A választást megelőzően az egyik európai hírtelevízió számára készített reprezentatív felmérés szerint a magyaroknak csak negyede vélte úgy, hogy hazáknak jó lenne a most leköszönő elnök újraválasztása. Minden harmadik megkérdezett viszont az ellenfelét látta volna szívesebben a Fehér Házban.

Nagy híve vagyok a szabadságnak ezen belül a gondolat- és szólásszabadságnak, de nem a szabadosságnak, a féktelenségnek, a mások kárát, fájdalmát okozó erkölcstelenségnek, az értelmes és szükséges törvények be nem tartásának. Szabadságszerető vagyok, de van néhány terület, amellyel sohasem viccelődnék. Ilyen például a vallás, amely emberek sokaságának fontos és emiatt e témára hallatlanul érzékenyek is. Soha senki vallási meggyőződésén nem csúfolódnék, hitéért nem ítélném el.
   Azt gondolom, hogy az a terrorhullám, amely újból kibontakozni látszik Európában, és amelyet egy párizsi történelemtanár váltott ki azzal, hogy a szólásszabadság illusztrálásaként Mohamed-karikatúrákat mutatott a tanulóknak, súlyos hiba volt. Hibájáért szörnyű módon az életével fizetett. Valószínűleg az ugrásra kész gyilkosok csak az alkalomra vártak és ha a történelemtanár nem teszi, amit tett, találnak más okot az ölésre. Mert a vallási szélsőségesek, a maguk hitét egyedül üdvözítőnek találók és azt vérrel, vassal a világra rákényszeríteni akarók minden alkalmat megragadnak hitük nevében a gyilkolásra.
   Vallom, hogy segíteni kell a bajbajutottaknak, menedéket adni az életükért menekülőknek, de hiszem azt is, hogy azokat az embereket, akik a befogadók szabályait nem tartják be, akik nem akarnak beilleszkedni a sok évszázados hagyományok, viselkedési szabályok és az érvényes törvények előírta rendbe, gyorsan vissza kell küldeni oda, ahonnan érkeztek.

Tizenhetedik éve vagyunk tagjai az Európai Uniónak. Voltunk mi már más társulások részesei is, hiszen elég csak a legtöbbek által ismert államszövetségre az Osztrák-Magyar Monarchiára gondolni, vagy a KGST-re, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsára és a Varsói szerződésre.
   A történelemből, irodalmi alkotásokból tudjuk, hogy őseink többnyire ki nem állhatták a monarchiát. A KGST-ről sokan rendelkezünk emlékekkel, hiszen ez a tervutasításon alapuló gazdasági rendszer az átlagember számára a hiánygazdálkodást, az üres boltokat jelentette.
   Napjainkban annak az európai szövetségnek vagyunk a tagjai, amelynek sok más mellett alapvető céljai, a közös értékrend, a tagállamok belső törvényeit tiszteletben tartó közös jogrend, a közös valuta és főleg a szolidaritás. Remek példa erre a tagállamok összeadott pénzéből nyújtott számtalan irgalmatlanul nagy összegű támogatás, amelyeket a szövetség a kevésbé fejlett országok felzárkóztatására, vagy a gazdaságilag bajba jutott államok megsegítésére fordít.
   A magyar emberek nagyobbik fele ma már általában úgy nyilatkozik, hogy inkább az unión belül, mint kívül szeretné látni az országát. Teszi ezt annak ellenére, hogy a már több mint egy évtizede uralkodó hatalom – a gazdasági és más előnyök ellenére – folyamatosan és olykor igen durva stílusban hergeli a lakosságot a szövetség ellen. De míg például a migránsokkal riogatással a magyar lakosság legnagyobb részét sikerült az idegenekkel szemben elutasítóvá tenni, addig az ország és az állampárt vezetőjének, politikusainak az Európai Unióval szembeni mind ellenségesebb kinyilatkoztatásai alig vannak hatással a magyar társadalomra.

Először azt hittem, hogy kacsa, nem pekingi, vagy pirosra sült bőrű pecsenye, hanem hírlapi, amit manapság már inkább fake news-ként, álhírként illik emlegetni. Joggal gondoltam erre, mert miközben a régi időkben honos hírlapi kacsák többnyire nyaranta, a hírekben szegény uborkaszezonban kaptak szárnyra, addig most már évszak nélküli lett az álhírgyártás. De, hogy visszatérjek témámhoz, a mostani beszámoló, amit kacsának véltem, egy szavahihető nemzetközi hírportál komoly hírei között látott napvilágot.
   Egy 2000 válaszadóval készített felmérésből derült ki, hogy a megkérdezettek 38%-a évente legfeljebb egyszer vagy még ritkábban mossa ki az ágyhuzatát. S nehogy bárki is azonnal tiltakozzon mondván, hogy egy magyar ember ilyent sohasem tenne, gyorsan hozzáteszem, mindez Nagy-Britanniában van így. Igaz, ismerek nem egy olyan magyar embert, akinek a nappali szaga is erőteljes élményhez juttatja az ő illatját elviselni kényszerülőket, vagyis azt gondolom, mindez nemzetközi és bármennyire is okosodik a világ, bármennyit is tanulnak az emberek az iskolában, vagy a média felvilágosító írásaiból, műsoraiból, a higiénia igényét életének útjára vagy viszi otthonról magával az ember, vagy nem.
   Nem akarom finnyásabb olvasóim undorát a végsőkig fokozni, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember elgondolja, miféle bűz, mennyi szenny segítheti pihentető álmához az ilyen ágyneműben szunnyadót.