Ha tehetem, mindig megnézem az egyik tematikus csatornán kilenc éve futó, A brit kincsvadász című dokumentumfilm-sorozat újabb epizódját, amely – ahogy a szerkesztők jellemzik – Nagy-Britannia egyik vezető régiségkereskedőjének beszerzőútjait mutatja be. Mivel a főszereplő walesi, így parányit betekinthetek az ottani életbe is, másrészt útjai során végigjárja a szigetország angliai, skóciai, észak-ír területeit, ezért a régiségek mellett szép táj- és városképeket is láthatok. A kereskedő időnként átrándul a La Manche csatorna másik oldalára, vesz régi tárgyakat Franciaországban, a Benelux-államokban, Olaszországban, és járt Magyarországon is, Gyulán, Szarvason, Vácon keresett az üzletében eladható régiségeket.
   Mindezt azért tartom említésre érdemesnek, mert tapasztalom, hogy a fogyasztói társadalom szokásai mennyire megváltoztatták értékrendünket, a szép és az érték fogalmát. A hetven-, száz-, vagy kétszáz évvel ezelőtti mesterek munkáit játszi könnyedséggel dobjuk szemétre, pedig sokszor minimális munkával, kevés anyagi ráfordítással kívánatossá, otthonokat, szállodákat, éttermeket díszítő értéktárgyakká tehetők a korábban pusztulásra ítélt tárgyak.
   Eszembe jut az a parányi lakás, ahol szüleimmel töltöttem első húsz évemet. Emlékeim közé tartozik a Budapest ostromát is átvészelt, dédszüleim számára kézzel készült nagyon szép tálalószekrény, a sokszemélyes díszes asztal, körülötte a hozzá illő székekkel, amelyeket aztán szüleim a kor divatja szerinti kevesebb helyet foglaló modern bútorra cseréltek. Akkor nekem az is tetszett, de idősödve már nagyon fájlaltam azokat a szépséges bútordarabokat, amelyek ma vélhetően egy kisebb vagyont érnének.
   Ha belegondolunk, hogy miféle pazarlásban, az új szerzésének állandó és csillapíthatatlan vágyában élünk és mennyit kell feleslegesen dolgoznunk, hogy ezekre költeni tudjunk, akkor kiderül, hogy életünk jelentős részében tárgyainkért fáradozunk. Tudom persze, hogy szükség van megújulásra, változásra és nem csak lelkünkben, de a bennünket körülvevő környezetben is, hiszen én is eszerint élek.
   Lakásomat díszítő régiségek helyett így hát csak a tévésorozaton keresztül marad számomra a múlt értékeinek csodálata és a vágy, hogy talán egyszer majd újra olyan bútorok között élhetek, mint egykor gyerekként.
   De az már sohasem fog visszajönni.