- Üljön le – ugrott fel udvariasan a magas, vékony, húsz év körüli fiatalember. Tiltakoztam, maradjon csak ülve, de végül is nem akartam megsérteni, hát elfoglaltam a felkínált helyet. 
   Aznap ez volt a második olyan történés, ami életemben először fordult elő velem. Bár már tizennégy éve része a budapesti közlekedésnek a Combino típusú villamos, első ízben volt szerencsém utazni vele és ugyanazon a járművön történt, ami történt, a fiatalember rám nézett és átadta a helyét. 
   Az első, mármint a villamoson utazás messze nem hagyott akkora nyomot a lelkemben, mint a második. Mert bár tudom, hogy is felejthetném el, hogy már javában benne járok a „bácsi” korszakomban, de miután hetente kétszer is lehúzom a magam ötezer méterét evezős egométeren, vagyis egy evezős edzőgépen és ha az időjárás engedi, háromszor is szembe nézek a teniszpályán az engem, vagy a párosunkat a kétórás játék során legyőzni vágyó ellenfeleimmel, fel sem merült bennem, hogy olyan idős lennék, akinek illik átadni a járművön a helyet. Nyomasztó érzés. 
   Az eset után szemügyre vettem magam a tükörben. A látvány alapján valószínűleg én is átadnám magamnak a helyem.