A kis szálkásszőrű tacskólány vakarózni kezdett. Jobb hátsó lábával látványos lendülettel vakargatta jobb füle tövét. Mind gyakrabban, mind hosszabb ideig. Gazdája azonnal bolhára gyanakodott, mert bár a tacskónak bolha- és kullancsnyakörve is van, meg naponta ellenőrzi is testét, simogatja, keféli szőrét, attól még a kertben, vagy séta közben az út porából bármit összeszedhetett.
   A kiskutya egy idő után már nem elégedett meg a vakaródzással, őrült módon nekiállt rázni a fejét, hosszú fülei úgy repkedtek, mint egy kolibri szárnyai. Tette ezt ébrenléte alatt rövid szüneteket leszámítva már-már szinte folyamatosan. Irány hát a jó állatorvos – gondolta a gondos gazda –, ő majd orvosolja a bajt.
   A történet innen fordult rosszra, mert a kis kutyus fülében rejtőzködő, ott súlyos gyulladást okozó valamit csak bódításban lehetett eltávolítani. A műtét után a kába jószágot gazdája karjában vitte haza, ahol aztán kezdetét vette a másfél napos kínszenvedés. Hányást, hasmenés váltotta, majd újból hányás következett. Legkedvesebb tevékenységéről az evésről, még csak szó sem eshetett.
   Aztán egyszer csak az aggódó gazda legnagyobb örömére a még mindig nem túl fürge kislány megjelent a konyhában és jelezte, ő bizony megéhezett, enne valamit. Nagy volt öröm, hiszen kevés elszomorítóbb látvány van a kutyaszerető számára, mint egy elesett, magába fordult, étvágytalan kutya. 
   Hirtelen derűsebb lett a világ. A kis szálkás meggyógyult.