Ökölpacsi
A hazai kábelhálózatokon is látható amerikai főzési csatorna egyik műsorának séf főszereplője az egyes amerikai államok városainak arra érdemes éttermeit, étkezdéit látogatja végig, hogy a konyhában kísérje figyelemmel egy-egy arrafelé közkedvelt étel készítését. A műsorvezető séf ott helyben meg is kóstolja a különlegességet és ha ízlik, elismerését egy ökölpacsival fejezi ki. Ha valaki nem tudná, a nálunk szélesebb körben csak most, a koronavírus terjedésével teret nyerő érintkezés angol neve fist bump (fiszt bámp) és vélhetően amerikai eredetű.
A világ számos országában sokan különös külföldi szokásként kezelik és kezelték korábban is a kézfogást, amikor még nem foglalkoztak azzal, hogy betegségek sokaságának terjedéséért is felelőssé tehető ez a köszönési mód, amely már az ókortól jelen van az emberiség életében üdvözlési, vagy éppen üzletkötést szentesítő formulaként. Az ókori görög és római kultúrában, ahol majd’ minden szabad ember fegyvert viselt, ha két ismerős találkozott, úgy üdvözölték egymást, hogy jobb kezüket előre lendítették, vagy magasba emelték, ezzel is biztosítva a másik felet arról, hogy nem fognak rá fegyvert. A kézfogás, mint köszöntési forma hagyománya hasonló okból a lovagkor 11. illetve 13. század közötti időszakára vezethető vissza, de csak a reneszánsz korában, nagyjából a 16. századtól vált általánossá az európai férfiak közt.
Napjaink új üdvözlési trendje tehát az ökölpacsi, az öklök összeérintése, kutatások szerint ugyanis a fertőzések 80 százaléka kézzel terjed. Az Egyesült Királyságban azt is kimutatták, hogy a kézfogás 90 százalékkal több baktériumot (és nyilván vírust is) ad át, mint az ökölpacsi. A brit szakemberek szerint jobban tennénk, ha meghajlással vagy egyszerű fejbólintással üdvözölnénk egymást.
Már csak azt kell kitalálni, hogy kézfogás helyett mivel szentesítsük majd a megállapodásainkat. Elég lesz hozzá a bólintás?
