A hazai kábelhálózatokon is látható amerikai főzési csatorna egyik műsorának séf főszereplője az egyes amerikai államok városainak arra érdemes éttermeit, étkezdéit látogatja végig, hogy a konyhában kísérje figyelemmel egy-egy arrafelé közkedvelt étel készítését. A műsorvezető séf ott helyben meg is kóstolja a különlegességet és ha ízlik, elismerését egy ökölpacsival fejezi ki. Ha valaki nem tudná, a nálunk szélesebb körben csak most, a koronavírus terjedésével teret nyerő érintkezés angol neve fist bump (fiszt bámp) és vélhetően amerikai eredetű.
   A világ számos országában sokan különös külföldi szokásként kezelik és kezelték korábban is a kézfogást, amikor még nem foglalkoztak azzal, hogy betegségek sokaságának terjedéséért is felelőssé tehető ez a köszönési mód, amely már az ókortól jelen van az emberiség életében üdvözlési, vagy éppen üzletkötést szentesítő formulaként. Az ókori görög és római kultúrában, ahol majd’ minden szabad ember fegyvert viselt, ha két ismerős találkozott, úgy üdvözölték egymást, hogy jobb kezüket előre lendítették, vagy magasba emelték, ezzel is biztosítva a másik felet arról, hogy nem fognak rá fegyvert. A kézfogás, mint köszöntési forma hagyománya hasonló okból a lovagkor 11. illetve 13. század közötti időszakára vezethető vissza, de csak a reneszánsz korában, nagyjából a 16. századtól vált általánossá az európai férfiak közt.
   Napjaink új üdvözlési trendje tehát az ökölpacsi, az öklök összeérintése, kutatások szerint ugyanis a fertőzések 80 százaléka kézzel terjed. Az Egyesült Királyságban azt is kimutatták, hogy a kézfogás 90 százalékkal több baktériumot (és nyilván vírust is) ad át, mint az ökölpacsi. A brit szakemberek szerint jobban tennénk, ha meghajlással vagy egyszerű fejbólintással üdvözölnénk egymást.
   Már csak azt kell kitalálni, hogy kézfogás helyett mivel szentesítsük majd a megállapodásainkat. Elég lesz hozzá a bólintás?

Lelkesen, a találkozásunk feletti örömmel az arcán, kézfogásra nyújtott kézzel jött felém, harsányan közölve örvendezését, hogy végre ezer év után összefutottunk. S bár az alkalom, egy nagy hirtelen elhunyt közös ismerősünk megemlékező eseménye nem éppen a harsányság ideje volt, a viszontlátás öröme mentette az esetleges illetlenséget.
   A nyújtott kéz láttán a koronavírus-járvány előírásainak és a józan ész parancsainak megfelelően hátrább léptem, és hárítóan emeltem fel tenyeremet. Ne haragudj, mondtam, de én mostanában nem fogok kezet.
   - Félsz? – nézett rám sajnálkozva és miután elmagyaráztam, hogy nem félek, csak óvatos vagyok, még megkérdezte:
   - Te elhiszed, hogy valóban járvány van? Ez nem más, mint egy világméretű gazdasági összeesküvés – azzal felfedezvén egy újabb ismerősét, magamra hagyott óvatosságommal.
   Meg ugyan nem ingatott ismereteimben, de elgondolkodtam azon, hogy vajon egy az egész világot érintő gazdasági összeomlás kinek lehet jó? Állítólag a háttérhatalmaknak, meg Bill Gates-nek, meg az 5G-s mobiltechnológiát bevezető cégek tulajdonosainak, hogy az antiszemita változatot ne is említsem. De lassú felfogásomra jellemző, hogy még ezek után sem értem, hogy ha összeomlik a világ teljes gazdasága, leáll a termelés, kereskedelem, turizmus, akkor az kinek, kiknek hajthat hasznot?
   Talán csak a Földtől mintegy 303 fényévnyi távolságra elhelyezkedő Alfa Draconis kettős csillagról származó gyíkembereknek, akik köztudottan köztünk élve régóta dolgoznak azon, hogy leigázzák a Földet és persze bennünket, embereket.
   Így már minden érthető.

- Vonszold már gyorsabban magad nyanya! – üvöltött ki lenyitott ablakú kocsijából a zebrán botjára támaszkodva átigyekvő idős hölgyre az ifjú autós, és hogy nyomatékot adjon szavának még rá is dudált az asszonyra.
   A tanárnő – mert ezt szokta meg, mindig arra tanította a gyerekeket is, hogy ne húzzák az időt, végezzék el feladataikat gyorsan, szorgalmasan és mindig törődjenek másokkal is –, a tőle telhető legnagyobb igyekezettel tartott az út túloldala felé. Közben nagyon figyelt minden lépésére, nehogy megbotoljon, elessen. Nem akarta feltartani az autósokat, a dudaszóra még gyorsabban akart tovább haladni, de nagy igyekezetében elvesztette egyensúlyát.
   Miután az asszony elbicegett sokmilliós járműve előtt, a türelmetlenkedő fiatalember, arcán elégedett vigyorral, hatalmas gázt adott, lóerők tucatjait engedve szabadon és nagy sebességgel kilőtt, rohant célja felé.
   Messze járt már, amikor a szirénázva érkező mentő megállt a zebrán fekvő asszony mellett.

„E-újságot indítani egyszerű. Fogja magát az ember, készít, vagy készíttet egy honlapot, esetleg blogot indít, aztán leír néhány gondolatot, feltölti az internetre és kész.”

Kedves Olvasó!

   A fenti mondatokkal több mint 11 évvel ezelőtt indult útjára a v-to.info, majd a v-to.eu, vagyis ahogy olvasóink szóhasználata után én is elneveztem, a Vétó. Úgy vélem, hogy ennyi idő, amely alatt egy akkor született fiúcska már kiskamasszá, a leányka meg bakfissá cseperedhetett, rohanó világunkban oly hosszú, hogy időközben jelentősen megváltozott a környezetünk. Naponta születnek újabb hír – és főleg – álhírportálok, amelyek által keltett zajban nehéz újságot csinálni. Ezért döntöttem úgy, hogy időben kell abbahagyni. Ezek tehát a búcsú szavai.
   A Vétó 2009. július 29-én jelent meg először az online-térben. Célom volt az indításával a Velencei-tó környéki települések, városok és a nagyvilág, elsősorban hazánk közérdeklődést kiváltó történéseinek, híreinek közzététele, érdekes események, újdonságok megismertetése. Tettem mindezt mindvégig direkt párpolitika nélkül, mert vallom, hogy a pártpolitika csak megosztja olvasóinkat. A Vétó informatikai hátterét a születésétől fiam és e téren kollégám, Máté Gábor biztosította a lap számára.
   A búcsú egyúttal újjászületést is jelent, mert bár a lap címe, a Vétó változatlan marad, az eddigi újságból véleményportál lesz. Mostantól ugyanezen a felületen – bár egy darabig még olvashatók lesznek a korábbi hírek, információk – nem a nagyvilág híreit, hanem saját, reményeim szerint sokak érdeklődésére számot tartó írásaimat teszem közzé.
   Vallom és remélem, amit korábban is, hogy a vélemény szabad, ezért a saját véleményemet írom meg a Vétóban a bennünket körülvevő világunk viselt, vagy örömteli dolgairól. Ezek nem kinyilatkoztatások, lehet velük vitatkozni, egyet nem érteni, mert a szlogenem ugyanaz, mint volt a Vétó újságé is: én így látom, ön láthatja másként.
   Kérem, maradjon velem a jövőben is.

                                                                 Máté G. Péter