Közismert tény, hogy a magyar nyelv rendkívül nehéz. Tanúsítják ezt azok a külföldiek, akik kíváncsiságból, valamilyen céllal, vagy szükségből akarják, vagy kénytelenek tanulni a magyar beszédet.
   Mi magyarok viszonylag jól elboldogulunk a nyelvünkkel, ritka kivételtől eltekintve szépnek is tartjuk azt. Nehézségét és különlegességét az is jól jellemzi, hogy míg például egy német anyanyelvű embernek könnyebb a dolga, ha angolul akar tanulni, vagy fordítva, mert mindkét nyelv a germán nyelvcsalád tagja sok hasonlósággal, átfedéssel, vagy egy újlatin nyelvcsaládhoz tartozó anyanyelvű az olasz, spanyol, vagy portugál nyelvet, a szláv nyelvek egyikét beszélő egy másik szláv nyelvet, addig a magyar nyelvhez kevés hasonló támasz van.
   Sajnálatos módon bár meglehetősen jól értjük egymást, hallatlanul sokan használjuk írásban helytelenül a magyart. Ez vonatkozik a kifejezésekre, mondatszerkezetekre, arra hogy sokan és sokszor használjuk rosszul a jelzőket, a határozókat, az alany és állítmány egyeztetését és még számtalan más hibát is elkövetünk. Nyelvünk szépsége és erőssége, hogy ennek ellenére mindezek nem okoznak gondot, ha valakivel beszélgetünk, meg fogjuk érteni egymást. Az már más tészta, hogy a másik gondolatát, érvelését, kérését is megértjük-e, mert ez egyáltalán nem nyelvi, nyelvtani kérdés.

„Sötét az utca, kihalt a város, reggelre megtudjuk ki lesz a káros…”
   Este fél kilenc van, állok az ablaknál, nézem a máskor oly forgalmas, zajos utat, ahol ha ritkábban, de még éjjel is megy mindenféle zörgő, berregő, csörömpölő jármű, elsiet egy-egy gyalogos. Most semmi és senki sem mozog. Kísérteties.
   Este nyolctól kijárási tilalom van. Állok és nézem a mozdulatlan világot, miközben fülemben motoszkál a sok évtizeddel ezelőtt Korda György által előadott népszerű dal refrénje, amely bár egy börtönből éppen szabadult nehézfiú megnyilatkozása, mégis valahogy jellemzi az elém táruló képet. Az emberek javarészt otthon, vagy ahogy a rendelet is szól tartózkodási helyükön időznek, az utcán csak engedéllyel, nyomós indokkal lehet lenni, menni egyik helyről a másikra. Mint olvasom, akadtak, akiket már meg is büntettek, mert fittyet hánytak a rendeletre, például a lakásuktól a megengedett 500 méternél is távolabbra sétáltatták kutyájukat.
   Személyesen ugyan csak egyszer találkoztam egyikükkel, amit félelmetes fegyverét lóbálva a kisváros dohányboltjából igyekezett a járőrkocsi felé, de fotókon többször is láttam, hogy terepszínű öltözékükben, kézben tartott géppisztollyal katonák is járőröznek.

Dombos táj. Börtsök Samu alkotása (20. század eleje),

A maszk szót korábban sokan talán életükben egyszer sem mondták ki, napjainkra viszont az egyik leggyakrabban használt kifejezés lett. De nem csak kifejezés, kötelező ruhadarab is. Ehhez csak egy pandémia, vagyis világjárvány kellett.
   Láttunk mi korábban is a tévében maszkot viselő embereket, elsősorban Dél-kelet-Ázsiában, Japánban, Kínában, mifelénk legfeljebb az kényszerült az utcán a hordására, akit legyengült immunrendszere miatt, például egy műtét után kellett megvédeni a fertőzésektől. Aztán kitört a koronavírus-világjárvány és meg kellett barátkoznunk a maszkkal, de nem csak a szóval, hanem a szájunkat, orrunkat takaró papír, vagy textildarabbal is.
   A maszkok jelentős része egyszer használatos és hosszú távon drága, éppen ezért ma már külön iparág jött létre a különféle mosható, többször, vagy sokszor használható maszkok gyártására. A divatosabb darabok elég sokba kerülnek, az egyszerűbbek olcsóbbak, de egyáltalán nem az ár határozza meg a célszerűségüket. A házi készítésű maszkok – bár mint tudjuk, mindegyik jobb, mintha semmit sem viselnénk – többnyire nem nyújtanak teljes védelmet, sőt a háromrétegű példányok anyaga sem felel meg mindig a kívánalmaknak. 
   Olvasom, hogy a Cincinnati Egyetem kutatói megtalálták azt az anyagot, amely leginkább képes lehet megvédeni bennünket a koronavírustól. Ez az új anyag cseppet sem új, ugyanis a selyemről van szó. A kutatók sokféle anyagot teszteltek, de a selyem taszította leginkább a cseppeket és állt ellen az aeroszol, vagyis a nyál és orrváladékcseppek szöveten átjutásának. Ráadásul a selyem többszöri mosás után is megfelelően hatékony maradt. 
   Ennek az információnak birtokában az ügyes kezű asszonyok, urak gyorsan kapják elő a szekrények mélyén elfekvő selyemruhákat, amelyeket eddig a sajnálat, meg a hátha jó lesz még valamire okán nem dobtak a szemétbe és nosza, gyorsan varrjanak a családnak új, de már selyem maszkokat.
   Vírustól megzavart korunk divatja így hamarosan a selyembe burkolt arc lehet majd

Nem állítom, hogy aludni sem tudtam az idegességtől, de tény, hogy az átlagosnál jobban érdekelt az amerikai elnökválasztás, az hogy ki lesz az USA 46. elnöke. Az izgalmakra az adott okot, hogy jelenleg egy olyan – finoman fogalmazva – furcsa ember vezeti a világ legmeghatározóbb hatalmát, akinek az elmúlt négy évben a világpolitikában produkált ténykedése akár még egy újabb világháború kirobbantásának eshetőségét is magában hordozta. Szerencsére a rivális országok vezetői közel sem azt figyelték mit mond, hanem hogy ki mondja.
   Mifelénk azért is vetett nagyobb hullámokat az amerikai elnökválasztás, mert a hivatalos magyar politika azt az elnökjelöltet támogatta, mégpedig feltűnő vehemenciával, aki beszédeiben, megnyilvánulásaiban, Twitter-üzeneteiben számtalan esetben bizonyította érzéketlenségét, autoriter hajlamát, veszélyességét és tudatlanságát. (Finnországot például Oroszország részének, Venezuelát pedig az USA egyik tagállamának hitte).
   A hivatalos magyar álláspont ezúttal is eltér a magyar polgárok többségének véleményétől. A választást megelőzően az egyik európai hírtelevízió számára készített reprezentatív felmérés szerint a magyaroknak csak negyede vélte úgy, hogy hazáknak jó lenne a most leköszönő elnök újraválasztása. Minden harmadik megkérdezett viszont az ellenfelét látta volna szívesebben a Fehér Házban.

   A koronavírus-járvány miatt elrendelt, este nyolckor kezdődő kijárási tilalom egyik hozadéka számomra, hogy edzés, szabadban tartózkodás helyett az egyik kábelszolgáltató lekérhető tartalmaiból nézek sorozatokat. Legutóbb a Diane védelmében (eredeti címén: The good fight) című jogi, politikai sorozat keltette fel érdeklődésemet. A film egy többségében afroamerikai munkatársakból álló ügyvédi iroda működését mutatja be, cseppet sem mellesleg a most még hatalmon lévő elnök – nem is egyszer rájuk vetülő – árnyékában. 
   A valósággal erős köszönőviszonyban lévő történet több epizódjában is szó esik a választásokat, egy-egy vállalati irányvonalat, vagy éppen egy ítéletre készülő bíró döntését befolyásoló, úgynevezett microtarget (mikró cél) technológiáról, vagy a micromarketing módszerről. Ennek lényege, hogy személyre szabott hírekkel, álhírekkel, fake news-okkal, deepfake-ekkel, vagyis hamis valóságra épülő médiarendszerrel befolyásolható a társadalom bármelyik területe, a megrendelő által megkívánt módon alakítható a célcsoport véleménye, például sok más mellett a politikai beállítottsága, vagy vásárlási szokása is. 
   A micromarketing, vagy mikrocélzás egy olyan marketingstratégia, amely felhasználja az emberek személyes adatait, kis csoportokba sorolja őket, hogy elérje a kívánt célt. Például ösztönözhető vele egy sikertelenebb termék megvásárlása, egy szavazás végeredménye, egy befektetés kelendősége, vagy éppen befolyásolhatók a személyes kapcsolatok is. Vagyis miközben az egyén abban a hiszemben él, hogy tudja mit csinál, mert ő dönt a dolgairól, a valóságban valakik valahonnan ravasz módon irányítják, változtatják meg véleményét, beállítottságát. Mindehhez a megcélzott csoportot (amely lehet néhány ember, vagy akár nagyobb tömeg is) tudományos és statisztikai elemzésekkel demográfiai, vallási, politikai és sok más célcsoportra osztják. Aztán célzottan jöhetnek a néha valóságos, néha valóságosnak tűnő álhírek, hamis valóságok. 
   Ne higgyük, hogy ez csak Amerikában működik. Ha nyitott szemmel nézzük megszokott, gyakran felkeresett közösségi vagy más portáljainkat, rájöhetünk, bennünket is hasonlóan manipulálnak.
   Kivédhetetlenül.

Eső után. Basch Árpád alkotása (1912).

Nagy híve vagyok a szabadságnak ezen belül a gondolat- és szólásszabadságnak, de nem a szabadosságnak, a féktelenségnek, a mások kárát, fájdalmát okozó erkölcstelenségnek, az értelmes és szükséges törvények be nem tartásának. Szabadságszerető vagyok, de van néhány terület, amellyel sohasem viccelődnék. Ilyen például a vallás, amely emberek sokaságának fontos és emiatt e témára hallatlanul érzékenyek is. Soha senki vallási meggyőződésén nem csúfolódnék, hitéért nem ítélném el.
   Azt gondolom, hogy az a terrorhullám, amely újból kibontakozni látszik Európában, és amelyet egy párizsi történelemtanár váltott ki azzal, hogy a szólásszabadság illusztrálásaként Mohamed-karikatúrákat mutatott a tanulóknak, súlyos hiba volt. Hibájáért szörnyű módon az életével fizetett. Valószínűleg az ugrásra kész gyilkosok csak az alkalomra vártak és ha a történelemtanár nem teszi, amit tett, találnak más okot az ölésre. Mert a vallási szélsőségesek, a maguk hitét egyedül üdvözítőnek találók és azt vérrel, vassal a világra rákényszeríteni akarók minden alkalmat megragadnak hitük nevében a gyilkolásra.
   Vallom, hogy segíteni kell a bajbajutottaknak, menedéket adni az életükért menekülőknek, de hiszem azt is, hogy azokat az embereket, akik a befogadók szabályait nem tartják be, akik nem akarnak beilleszkedni a sok évszázados hagyományok, viselkedési szabályok és az érvényes törvények előírta rendbe, gyorsan vissza kell küldeni oda, ahonnan érkeztek.

Téli Balaton. Tibol László alkotása (1997).

- Élni barátom! Élni és élni hagyni!
   Az erőteljes hangra figyeltem fel a patika előtt összegyűlt, a bejutásra türelmesen váró emberek között. Mindaddig nemigen hallgattam a két idősebb úr társalgását, nem nagyon érdekelt mit mondanak, miről cserélnek eszmét, de ez a mondat felidézte kiskamaszkorom (szüleim sok pénzét felemésztő) németóráinak egyikét, amikor is egykori nyelvtanáromtól, a kedvenc nyelvéből tanúsított tudatlanságom miatt szomorú sorsú Edit nénitől hallottam először: leben und leben lassen! 
   A fentebb magyarul és németül is idézett mondatot ma sokan a liberalizmus alaptézisének tartják, és egyidősnek az eszmével is. Ez utóbbiban van igazság, mert mint majd kiderül, a sokak által ismert mondat egy 1798 októberében bemutatott színmű részére íródott, míg a liberalizmus, mint a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapuló eszme gyökerei a felvilágosodás korának hajnalára tehető, vagyis ténylegesen kortársak.
   Szerencsénkre manapság némi kutakodással szinte minden megtalálható a világhálón, így aztán rábukkantam az idézett mondat eredeti szövegkörnyezetére is. Egy irodalommal foglalkozó portálon olvasható információ szerint a német költő, drámaíró, filozófus és történész Friedrich Schiller Wallenstein-trilógiájának első részében mondja az első vadász, Tilly grófról: „A pénze, az már szentigaz, / Hogy elfogyott vala, / De élni és élni hagyni, / Ez volt a jelszava”.
   Az emberiség történelme során mindig voltak hódítók és leigázottak, vezetők és vezetettek, uralkodók és alattvalók, kormányzók és kormányzottak, de az élni és élni hagyni eszméjének talán még soha nem volt akkora súlya – és igény iránta – mint a fejlett 21. században. 
   Kár, hogy ennek fontosságáról sokakat még most is győzködni kell.

– Összeszeded?
   - Össze.
   A két szomszéd elkeseredve nézte a hatalmas diófa alatt sokasodó nyálkás-fekete diószemeket. A fiatalabbik a maga fájáról lehullottakat két éve már csak azért gyűjti össze, hogy elégesse, vagy a kukába hajítsa, de az öreg nem adta fel ilyen könnyen. Igaz, a tavalyi termésnek is csak alig harmada volt használható, törte is egész télen a diókat, hogy hozzájusson felesége kedvenc csemegéjéhez és az idei termés sem kecsegtetett több örömmel, sikerrel.
   - Ez az átkozott fúrólégy! Teljesen tönkreteszi a termést. Mind csak szemét, nem is érdemes foglalkozni vele. Na, jó szórakozást – köszönt el a fiatalabbik és fejcsóválva ment be a házába.
   Az öreg nekiállt egy kupacokba összegereblyézni a sok levelet, meg a rekordmennyiségűnek tűnő diót, majd nehézkesen lekuporodott a parányi kis hokedlijára és elkezdte összegyűjteni a sok esőtől vizes, nyálkás, megfeketedett burkából ki nem pergett diószemeket. A monoton munka közben azon járt az esze, hogy három évvel korábban ő még csak nem is hallott a nyugati dióburok-fúrólégyről, amely nem a diót, hanem – ahogy a nevében is benne van – a zöld burkát támadja meg, rakja bele tömegével az utódjait és teszi ezzel tönkre a termést. Lett is ára a dióbélnek, lassan olcsóbb az arany, mint a karácsonyi diós bejglibe való dió. Aztán eszébe jutott, hogy az asszony meg a lakásban telelni akaró ázsiai márványospoloskák ellen vív kíméletlen harcot, pár éve meg a harlekinkaticák leptek el mindent, szerencsére mostanában nem nagyon látni őket.
   - Merre tart ez a világ? – ötlött fel az öreg fejében a megválaszolhatatlan kérdés. Olyan lények vándorolnak hozzánk, amilyenekkel korábban sohasem találkoztunk, olyan vírus fertőzi, pusztítja a világ emberi népességét, amilyenről eddig talán csak a tudósok tudtak és nincs megállás, ha ezeket ki is védjük, el is pusztítjuk, jönnek majd újabb bevándorló rovarok, súlyos betegséget okozó kórokozók.
   Nagyot sóhajtott, ránézett az iszamós dióburkoktól szurokfekete kezére és megadóan tovább rakosgatta hálós zsákjába a diókat. Hátha lesz köztük jó is.

Tizenhetedik éve vagyunk tagjai az Európai Uniónak. Voltunk mi már más társulások részesei is, hiszen elég csak a legtöbbek által ismert államszövetségre az Osztrák-Magyar Monarchiára gondolni, vagy a KGST-re, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsára és a Varsói szerződésre.
   A történelemből, irodalmi alkotásokból tudjuk, hogy őseink többnyire ki nem állhatták a monarchiát. A KGST-ről sokan rendelkezünk emlékekkel, hiszen ez a tervutasításon alapuló gazdasági rendszer az átlagember számára a hiánygazdálkodást, az üres boltokat jelentette.
   Napjainkban annak az európai szövetségnek vagyunk a tagjai, amelynek sok más mellett alapvető céljai, a közös értékrend, a tagállamok belső törvényeit tiszteletben tartó közös jogrend, a közös valuta és főleg a szolidaritás. Remek példa erre a tagállamok összeadott pénzéből nyújtott számtalan irgalmatlanul nagy összegű támogatás, amelyeket a szövetség a kevésbé fejlett országok felzárkóztatására, vagy a gazdaságilag bajba jutott államok megsegítésére fordít.
   A magyar emberek nagyobbik fele ma már általában úgy nyilatkozik, hogy inkább az unión belül, mint kívül szeretné látni az országát. Teszi ezt annak ellenére, hogy a már több mint egy évtizede uralkodó hatalom – a gazdasági és más előnyök ellenére – folyamatosan és olykor igen durva stílusban hergeli a lakosságot a szövetség ellen. De míg például a migránsokkal riogatással a magyar lakosság legnagyobb részét sikerült az idegenekkel szemben elutasítóvá tenni, addig az ország és az állampárt vezetőjének, politikusainak az Európai Unióval szembeni mind ellenségesebb kinyilatkoztatásai alig vannak hatással a magyar társadalomra.

- Mit nyomul rám, mit nem ért azon, hogy tartson távolságot? Ott a földön a matrica, hogy odaálljon. Hát álljon is oda, vagy még messzebb tőlem. Emtéká. ember, emtéká!
   - Mi van, mit emtékázik itt nekem?! Abszolút nem érdekel, hogy maga kinek szurkol, amúgy is mit érdekel engem az MTK, én amióta az eszemet tudom, a Fradinak drukkolók. Még hogy MTK!
   - Kit érdekel, hogy maga kinek drukkol, meg kinek a meccsére jár ki, én aztán biztosan nem erről beszélek. Ember, maga nem tudja, hogy mit jelent az emtéká, minek a rövidítésé az m, a t és a k? Akkor, amikor minden a COVID-járványról szól, amikor a vízcsapból is koronavírus folyik? Na persze egyelőre még csak úgy, képletesen.
   - Ne nézzen már gyengeelméjűnek, ne is beszéljen velem úgy, mintha az lennék! Amúgy, ha kíváncsi rá, megsúgom, eszembe sincs meccsekre járni, nem kínzom én ezzel magam, csak megszokásból szurkolók a Fradinak, apám is nagy fradista volt. Szóval mi van a maga híres emtékájával, mi az maga szerint, ha nem egy focicsapat? 
   - Na, csak hogy tanuljon és máskor ne álljon a nyakamra itt a boltban a pénztár előtti sorban, elmondom, hogy az emtéká a hármas szabály rövidítésé, úgymint maszkviselés, távolságtartás, kézmosás. Ha ezeket betartja, talán még maga is elkerülheti a vírust. De maga az orrát most is kint hagyta a maszkból, itt liheg a nyakamba, vagyis nem tart távolságot, azt meg ezek után nem is feltételezem, hogy ha hazamegy rendesen megmossa a kezét. 
   - Ne sértegessen, persze, hogy rendszeresen mosok kezet, ez csak természetes. Na lépjen már arrébb maga emtékás, fizessen és húzzon el, ne velem foglalkozzon. Még hogy emtéká, hogy miket ki nem találnak egyesek!

Párizsi akt. Remsey Jenő György alkotása (20. század első fele).

A WHO egy nem régi felmérése szerint a 15 éves magyar fiúk világelsők a rohamivásban, a lányok pedig a harmadik helyet vívták ki ebben az igen kétes dicsőségű versenyben. A minap az egyik rádióműsorban egy addiktológus, vagyis szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos hívta fel a figyelmet arra, hogy ma már a fiatalok körében a rohamivás nagyobb problémát jelent, mint a drogfogyasztás. E cseppet sem dicső eredmény ezért is jelentős, vagy inkább elkeserítő, mert a tizenévesek alkoholizálása nem magyar jelenség, egy európai iskolai alkohol- és drogfelmérés eredménye szerint ötből négy 15-16 éves már próbált ki alkoholos italt, vagyis hatalmas e versengés mezőnye.
   A rohamivás kifejezés öt adag ital gyors elfogyasztását, nagyjából 100-130 gramm alkohol bevitelét jelenti a szervezetbe. Az is kiderült, hogy míg az iszákossághoz vezető út alapozását Európában a legtöbb helyen sörivással, addig idehaza röviditalokkal kezdik a fiatalok, például vodkával, whiskyvel, konyakkal, ginnel. A pálinka inkább a középkorúak és idősebbek itala, amelyek minél több fogyasztásához a kormányzat lelkes biztatással és a maga által gerjesztette pálinkaforradalommal, valamint a pálinka-szabadságharccal járul hozzá. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormány minapi döntése értelmében január elsejétől sem az otthoni magánfőzés, sem a bérfőzés után nem kell majd adót fizetni. 
   Az új szabályok szerint a jövő évtől minden nagykorú, gyümölcstermesztő magyar állampolgár, háztartásonként, adómentesen, évente 86 liter gyümölcspárlatot főzhet le magánfőzésben. A pálinkafőző magánszemélyek nem értékesíthetik a párlatot, de családtagjaik és vendégeik fogyaszthatják az alkoholos italt.   
   Így, ha elfogynak a divatos röviditalok, legalább lesz mivel pusztítaniuk magukat a tizenöt éveseknek.

Először azt hittem, hogy kacsa, nem pekingi, vagy pirosra sült bőrű pecsenye, hanem hírlapi, amit manapság már inkább fake news-ként, álhírként illik emlegetni. Joggal gondoltam erre, mert miközben a régi időkben honos hírlapi kacsák többnyire nyaranta, a hírekben szegény uborkaszezonban kaptak szárnyra, addig most már évszak nélküli lett az álhírgyártás. De, hogy visszatérjek témámhoz, a mostani beszámoló, amit kacsának véltem, egy szavahihető nemzetközi hírportál komoly hírei között látott napvilágot.
   Egy 2000 válaszadóval készített felmérésből derült ki, hogy a megkérdezettek 38%-a évente legfeljebb egyszer vagy még ritkábban mossa ki az ágyhuzatát. S nehogy bárki is azonnal tiltakozzon mondván, hogy egy magyar ember ilyent sohasem tenne, gyorsan hozzáteszem, mindez Nagy-Britanniában van így. Igaz, ismerek nem egy olyan magyar embert, akinek a nappali szaga is erőteljes élményhez juttatja az ő illatját elviselni kényszerülőket, vagyis azt gondolom, mindez nemzetközi és bármennyire is okosodik a világ, bármennyit is tanulnak az emberek az iskolában, vagy a média felvilágosító írásaiból, műsoraiból, a higiénia igényét életének útjára vagy viszi otthonról magával az ember, vagy nem.
   Nem akarom finnyásabb olvasóim undorát a végsőkig fokozni, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember elgondolja, miféle bűz, mennyi szenny segítheti pihentető álmához az ilyen ágyneműben szunnyadót.