A panamázás szó kiveszőfélben van a magyar nyelvből, a fiatalok talán nem is hallották még, pedig nagyon hosszú időn át a nagyarányú visszaéléseket, sikkasztásokat, csalásokat illették e kifejezéssel. Ma – tisztelet a kivételnek – a közbeszerzés, illetve politikus szavak jelentik ugyanezt.

   1893. február 9-én ítélték el Párizsban Ferdinand de Lessepst és társait a Panama-csatorna megépítése körüli pénzügyi visszaélések miatt. A politikai botránnyá duzzadt per kapcsán született meg a korrupció és csalás szinonimája, a panamázás kifejezés.

   Közép-Amerika legkeskenyebb része a panamai földszoros, amelynek átszelése mintegy tízezer kilométerrel rövidíti le az Amerika nyugati partjairól a Karib-tengerre vezető utat. A 19. század közepén épült meg a két óceánt összekapcsoló, 80 kilométer hosszú vasútvonal az akkor még Kolumbiához tartozó földszoroson, amely hamarosan a világ egyik legjobban kihasznált vasútja lett.
   A hatalmas forgalom miatt napirenden maradt a csatorna megépítése is, amelybe végül a franciák vágtak bele a Szuezi-csatornát sikeresen megvalósító Ferdinand de Lesseps vezetésével. A mérnök 1876-ban létrehozta az Óceánközi Csatornaépítő Társaságot, amely koncessziót kapott a kolumbiai államtól, a tervek 1879-re készültek el. A nagy hírveréssel kísért vállalkozásban spekulánsok és egyszerű emberek is bíztak, három nap alatt 1,2 millió részvény kelt el, és 1881-ben a társaság mintegy 400 millió aranyfrank tőkével vághatott bele a munkálatokba.
   A nagy lelkesedéssel kezdett munka gyorsan lelassult, sorra jöttek a bajok: a tengerszinten tervezett csatorna építéséhez iszonyatos mennyiségű sziklás talajt kellett kitermelni, folyókat elterelni, árvizek és földcsuszamlások követték egymást, a malária és sárgaláz tizedelte munkások többször jutottak a zendülés szélére. 1885-ben, amikor a nyolcvanéves Lesseps a helyszínre látogatott, azzal kellett szembesülnie, hogy jóllehet a költségek már meghaladták az eredetileg tervezettet, a csatornának csak a hatoda készült el. A terveket az Eiffel-irodával zsilipes rendszerre dolgoztatták át, a kiadások fedezésére kormányzati támogatással lottót szerveztek, de ebből nem folyt be a várt összeg.
   1889 elején a munkálatokat le kellett állítani, a vállalat május 15-én csődöt jelentett. A 19. század legnagyobb korrupciós botrányának méretei csak 1892-re váltak nyilvánvalóvá: mintegy 800 ezer kisbefektető 1,5 milliárd frankját vesztette el, ugyanakkor politikusok és pénzemberek jelentős összegeket tettek zsebre. A felháborodott közvélemény felelősöket keresett: Lessepsnek, fiának és a cég vezetőinek bíróság elé kellett állniuk, s ezzel egy időben 150 képviselő, köztük hat volt miniszter és három volt kormányfő ellen is eljárás indult, mert kenőpénzek fejében eltitkolták a vállalat kétségbeejtő pénzügyi helyzetét, sőt újabb kötvénykibocsátásokat és lottót is engedélyeztek. A per végén a két Lessepst súlyos pénzbüntetésre és börtönre ítélték, de csak a fiúnak kellett egy évre rács mögé vonulnia, mert az apa 1894-ben meghalt. Ebben a perben első fokon Eiffelt is bűnösnek találták, de másodfokon felmentették. A politikusok közül is sokan kerültek börtönbe, akadt, aki öngyilkos lett, mások Angliába menekültek.
   A Panama-botrány alapjaiban rázta meg Franciaországot: tápot adott az antiszemitizmus erősödésének, ami az 1894-ben kirobbant Dreyfus-perben tetőzött, és aláásta a politikusokba vetett bizalmat. A per nyomán született meg a „panamázás” kifejezés, amely a későbbiekben a korrupció, a csalás, megvesztegetés szinonimája lett a magyar nyelvben is.