Az ember ifjúkorában számtalan kaland, vagy útikönyvet olvas, amelyek beindítják a fantáziáját és elhatározza, egyszer majd ő is elmegy azokra a helyekre. Az esetek döntő többségében ezekből semmi sem lesz. A velencei Buchwarth Domonkos valóra váltotta álmát.

   A Himalája fia című életrajzi könyvben olvasottak késztették Domonkost pár héttel 25. születésnapja előtt a nepáli utazásra. A könyv hőse, Norgay Tenzing társával, Edmund Hillaryvel mászta meg a világon először a Mount Everestet, 1953. május 29-én.

   Buchwarth Domonkosnak nagyon tetszett a könyvben szereplők becsületessége, szerénysége, és az emberek nem mindennapi élete. Kölcsönadta a kötetet egyik barátjának, ő is hasonlóan vélekedett, így elhatározták, hogy ellátogatnak a serpák földjére.
   - Meg akartam ismerni ezt a miénktől nagyon is távoli világot. S miután szeretem a hegyeket, azt is célul tűztem ki magamnak, hogy magasabbra szeretnék feljutni, mint azt Európában bárhol is tehetném. Mindezt pedig hátizsákkal, hordár és idegenvezető segítsége nélkül.
   Az indulás meglehetősen ijesztő volt, hiszen a repülőjegyeket a fiatalemberek április 22-én, a nepáli földrengés előtt három nappal vették meg. A földrengés híre, látványa sokkolta őt.
   - Mindent megterveztünk, hosszú hónapok teltek el szervezéssel. Több mint száz levélváltás után azt hittem mindenre gondoltam, megvan, ami kell, felkészültem a túrára Nepál hegyeiben. Az ismerőseim többsége féltett, és megpróbált lebeszélni a kalandról, egyikük azonban kedvet kapott hozzá, így végül októberben hárman keltünk útra.
   Domonkos Velencén nőtt fel, majd 15 éves korában Budapestre került. Öt év távollét után újra a velencei-tavi kisváros lett az otthona. Mérnökinformatikus, orvosi alkalmazások fejlesztésén dolgozik.
   - Kevés információnk volt a földrengés utáni helyzetről. Az Annapurna szakasz épségben megúszta a katasztrófát, mi azonban egy kevésbé népszerű helyet szemeltünk ki, az Everest régióban, Nepál serpa részén található Gokyo térséget. A kilátás a legtöbb túrát messze felülmúlja a 4800 méteren lévő tavaival, magas hegycsúcsaival. A túra fénypontjaként a Gokyo RI-t terveztük (Ri nepáli nyelven csúcsot jelent), amely 5360 méter magas. S miután nem volt segítőnk, vezetőnk, mindent mi cipeltünk. A repülőn lemért zsákok alapján nekem 24, Csatári Norbertnek 21, míg Fischer Balázsnak 18 kilót kellett cipelni a hegyek között.
   A tizenkét naposra tervezett túrát végül is tíz nap alatt teljesítették. Izgalmakban az első percektől nem volt hiány. Első nap a fővárosból, Kathmanduból Lukláig repültek. Ahogy mondta, ez azért érdekes, mert Lukla a világ legveszélyesebb repülőtere. A mindössze 520 méter hosszú leszállópálya 2880 méteren fekszik a hegyek közt.
   - Innen aznap Benkarig jutottunk, ami lejjebb van, mint Lukla. Rengeteg súlyt cipeltünk, mert nem tudtuk milyen viszonyok lesznek Nepálban. Felkészültünk a szabadban éjszakázásra, vittünk sátrat, alsó öltözeteket, meleg hálózsákot, kanálgépet, de Benkarban ráébredtünk, hogy ez azért mégsem a világ vége. A kétágyas szoba csak 400 Ft volt. Megkértük a fogadóst, hogy otthagyhassuk a holmink egy részét. Persze ez csak egy-két kilót jelentett, de az is rengeteget számított a hegyen.
   Másnap Namche Bazarig jutottak, közbe megláthatták az Everestet is. Namche Bazar egy rendkívül izgalmas település 3550 méteren. Az egész egy merő lépcsősor. Itt tartottak egy akklimatizációs napot. A legkeményebb szakasz a Dohle-ba vezető út volt. 4000 méter fölé kellett feljutniuk, mégpedig kétszer is, mert út felment 4000 méterre, majd rögtön le is futott 3600-ig. Onnan újra fel kellett jutniuk a magasba.
   - Manchermoba vitt tovább az utunk. Ez már jóval kisebb távolság volt, mint a korábbiak, de a magasság miatt nagyon igénybe vett. Végül felértünk a Gokyo tavakhoz, amelyek csodálatos látványt nyújtanak 4800 méteren, majd egy nap pihenés után 5300 méterig kapaszkodtunk fel. Sajnos elromlott az idő, úgy gondoltuk, vissza kell indulnunk.
   Másnapra elállt a hó. Úgy döntöttek nem mennek haza a hegycsúcs megmászása nélkül. Ahogy a fiatalember elmondta, az oxigénhiány miatt inkább már csak cammogtak a hegyre fel. Ott viszont meglett a jutalmuk, elképesztő látványban lett részük.
   - A kevés oxigén, illetve a nagy magasság volt legnehezebb. Nem szoktunk itthon ezekhez. Nepálban például a lépcsőfokok több mint fél méter magasak, és hihetetlen meredek utak vezetnek mindenhová, ott nincs autó, motor vagy kerékpár, mindenki gyalogol.
   A legnagyobb élmény számára az volt, hogy olyan helyen járhatott, ahol a fővárosban is csak hatóránként van áram. A hegyekben eddigi élete legszebb tája tárult a szeme elé, de a legelgondolkodtatóbbnak azt találta, ahogy ezek az emberek élnek.
   - Nekem borzasztóan nehéz volt a majd' huszonöt kilós zsák, de az ott élők ennek a súlynak a sokszorosát cipelik rendszeresen. Láttam serpa férfit négy darab hat méter hosszú gerendát cipelni hegynek fel, kilométereken keresztül. Ez egy más világ.
   Nyilván egy ilyen kalandot sokáig hordoz magában az ember, egyes izgalmas pillanatai, vagy a kínnal teli órái hónapokkal, évekkel később meseszép élménnyé lényegülnek át. De vajon ez egyszeri vállalkozás volt Domonkos életében?
   - A következő magas hegy, ahova szívesen felmennék, a Kilimandzsáró, amely 5895 méter magasságával Afrika legmagasabb pontja – mondta a Nepált megjárt Buchwarth Domonkos.