A magyarországi zsidóságról számtalan tévhit, elferdített állítás, rosszindulatú történet született és születik napjainkban is, miközben a ma élő magyarok zöme nagy valószínűséggel még sohasem találkozott, beszélt zsidó származású honfitárssal.

   Vélhetően sokakat érdeklő könyv született. Hogyan éltek? címmel a magyar zsidók 1867 és 1940 közötti hétköznapi életéről állított össze sok korabeli fotóval illusztrált könyvet Körner András. Az albumot a Corvina Kiadó gondozta.

   A 250 korabeli fotóval gazdagított 229 oldalas kötetről a szerző elmondta az MTI-nek, hogy a könyvben vizsgált időszak, a 19. század második és a 20. század első fele egybeesett az ország modernizációjának felgyorsulásával. Mivel 1868 volt a zsidó emancipáció éve, a törvénybe iktatott egyenjogúságé, a magyar zsidóság az adott lehetőséget kihasználva erőteljesen bekapcsolódott az ország megújításába.
   Körner András kifejtette, fő célja az volt, hogy megpróbálja bemutatni a hihetetlen sokféleséget, amely jellemezte a magyar zsidóságot. Színes világukhoz tartoznak a szekularizált, kitért zsidók, az asszimiláltak, akiknek a nagy része vallásos volt ugyan, de a gyerekeik állami iskolákba jártak, nem jiddisül, hanem magyarul beszéltek. Az ortodoxia sem volt egyforma, Kárpátalján más körülmények között éltek, mint a Dunántúlon és gyakorolták vallásukat.
   A trianoni békeszerződés előtt az országban az ortodoxok voltak szűk többségben, 1920 után viszont az asszimiláltak, mert ezt is várta el tőlük a többségi nemzet. Az ország lakosságának 5 százaléka volt zsidó, és a többséghez viszonyítva nagyobb százalékban voltak köztük írni és olvasni tudók.
    Ennek a korszaknak jelentős képanyaga van, és azt mutatja be, hogy milyenek voltak a mindennapi élet fizikai körülményei, vagyis a külsejük, a lakóhelyük és kenyérkereső foglalkozásuk. Ez a hármas tagolódás uralja a könyvet.
    A szerző a saját dédanyját és annak rokonságát is bemutatja a fotókon. Ruházatukban nem különböztek a magyar polgárság öltözékétől. Kárpátalján az ortodoxok vagy hászidok öltözéke viszont megkülönböztette őket a többségtől, ugyanis szőrmés kalapot, pajeszt, köpenyt vagyis streimlt, fehér térdzoknit és fekete papucscipőt viseltek. Máramaroson az emberek ruházatán látszik a szegénység, kipát visel az egyik fotón látható férfi, bő gatyát, mellényt és mezitláb van. A rabbik atillát viseltek és csizmát, a szakállukat Kossuth-szakállra igazították.
   1910-ben 12700 település öthatodában, minden járásban és faluban éltek zsidók. 1860-ig birtoktilalom volt, addig nem lehetett saját házuk, földjük, majd szántó-vetők lettek. Volt köztük földbirtokos, nyersprém kereskedő, kőműves, asztalos, faúsztató, vádorköszörűs és üstfoltozó.
   A nagyobb városokban orvos, ügyvéd, patikus, vendéglős, kávéház tulajdonos volt a foglalkozásuk. A fővárosban voltak szép számmal a zsidók közt írók, mint Heltai Jenő, Bródy Sándor, színészek, így Rózsahegyi Kálmán, zenészek, mint Kálmán Imre, a filmesek közt Korda Sándor, a fotográfusok között például André Kertész.
   A 19. században Óbudán élt a legrégibb zsidó közösség, majd Pest, Buda, Óbuda egyesülése után Pesten a Károly körút - Király utca közötti területen, ott volt a nevezetes Orczy-ház is. A gazdag bankárok, gyárosok lakhelye a Belváros, a Rózsadomb volt, vagy mint Hatvany báró, a cukorgyáros a Hatvanban levő kastélyában élt.