Jókai szalonczukkedlinek nevezte a szaloncukrot, ugyanis a cukorka neve a német salonzuckerl szóból ered. A „magyar-franczia szakács és vállalkozó” Hegyesi József 1891-ben megjelent „A legújabb házi czukrászat” című kézikönyve tizenhétféle szaloncukrot ír le.

   A karácsony előtti napok egyik központi kérdése, hogy milyen szaloncukor kerüljön a fára. A nagy töprengés közepette arra kevesen gondolnak, hogy ha a tölteléke nem is, a szaloncukor magyar találmány, amelyre büszkék lehetünk.

   A Wikipedia.org leírása szerint a szaloncukor ősét, a fondant-cukrot, ami túltelített cukoroldatból, felfőzéssel készült, puha, kikristályosított massza volt a franciák a XIV. században kezdték el készíteni, tőlük pedig német bevándorló cukorműves mesterek közvetítéssel, a XIX. század első harmadában érkezett Magyarországra. Ezt követően vált népszerű karácsonyi édességgé és egyúttal a magyar karácsonyfák csillogó díszévé is.
   Magyarországon kezdetben a szaloncukrot kézzel készítették, de a 19. század végén megjelentek az első fondant-készítő gépek, amelyek a Stühmer Frigyes hamburgi cukrászmester által alapított, első magyar gőzüzemű csokoládégyárában működtek, és gyártották a karácsonyi édességet a Gerbeaud cukrászda számára.
   Hegyesi József, majd az ugyanabban az évben, 1891-ben cukrászati könyvét kiadó Kugler József is egyaránt 17 féle szaloncukorféleséget írt le. Hungarikummá azzal vált, hogy ismereteink szerint a magyar az egyetlen nemzet, amelyik karácsonykor díszként szaloncukrot aggat a karácsonyfákra.
   A csomagolt cukorka csak akkor nevezhető szaloncukornak, nem pedig szaloncukor jellegű egyéb desszertnek, ha selyempapírba és fémfóliába csomagolták. Ha a selyempapír kimarad a fémfólia alól, akkor a termék ettől még fogyasztásra alkalmas, csak nem nevezhető szaloncukornak.