Síron túli sápadtság, száj széléről csorgó vér. Valahogy így él képzeletünkben Drakula, a vérszívó gróf.

   Sorozatunk ötödik része is tartogat újdonságokat, az előző részek elolvashatóak lapunk Sokféle című rovatában.    A gróf külső vonásainak megalkotásához az író mindenekelőtt a tiroli Ambras kastélyban fellelhető Vlad Tepes portréból indult ki Stoker. Továbbá valószínűsíthető, hogy olvasta Sebastian Münster cosmographiáját ahol nem csupán a Drakula név jelenik meg, valamint a személyéhez fűződő legenda, hanem egyúttal egy baseli kiadásban már Vlad Tepes válogatott rémtetteinek illusztrációjaként egy portréábrázolás is.
   Kimondottan sasszerű arca volt, hosszú, görbe, a tövénél vékony orr, tárt cimpákkal, a homloka fennhéjázón öblös. Haja gyér volt a halántékán, egyébként szilajon burjánzott. Bozontos szemöldöke, amely csaknem összeért az orrnyergén annyira sűrű volt, hogy szálai valósággal begöndörödtek.
   Szája, amennyire a dús bajusz látni engedte, meglehetősen kegyetlen vágású volt, fehér fogai olyan sajátságosan hegyesek, hogy kiálltak az ajkak közül, amelyeknek feltűnő pirossága ily élemedett korhoz képest megdöbbentő életerőt mutatott.
   Az író Drakula gróf történetének megírásánál a helyi népi hiedelmek, a folklór egyes elemeit is beleszőtte a készülő regénybe. Maga Bram Stoker hívja fel rá az olvasó figyelmét regényében Jonathan Harkeren keresztül, hogy a Kárpátok térségének hiedelemvilágáról szóló kutatási anyagot a British Museum könyvtárába gyűjtötte össze.
   „Azt olvastam, hogy a föld összes babonasága megtalálható a Kárpátok lópatkójában, mintha itt lenne a képzelet világtengelye.”

Folytatjuk!