(Grafológiai sorozatunk folytatása. A korábbi részek elolvashatok a Vétó SOKFÉLE rovatának hétfői dátumai alatt.)

Más szóban, személyesen elköszönni, mint mindezt leírni egy üres papírra.

   Amikor elköszönő, megköszönő levelet írunk, azt elsősorban a külvilág (egy másik ember, barátok, család) számára írjuk.
   Közölni akarunk valamit, ami már bennünk határozottan megfogalmazódott lelki, érzelmi vagy akár tudatos szinten. Akárkitől, akármitől búcsúzunk, mindig magas érzelmi töltet alatt vagyunk, s ilyenkor rendkívül fontos, hogy az írás adott pillanatában meg is éljük azt, amit leírunk, szinte újra átéljük a leírtakhoz szorosan kapcsolódó eseményeket, történéseket.
   Az íráselemzés szemszögéből megfigyelve, az ilyen búcsú kéziratokban hangsúlyosan szerepelnek azok a grafológiai írásjegyek, írásjellemzők, melyek heves érzelmek és élmények, magas fokú öröm vagy bánat esetleg fájdalom megélését mutatják. Erős határozottságot, stabilan a jelenben élő személy tollvonásait olvashatjuk az elköszönő iratban.
   Búcsúzhatunk és köszönetet írhatunk időlegesen, egy-egy alkalomra és örökre is. Elköszönés egy baráttól, egy helytől, egy eseménytől vagy épp az élettől, a lényeg, hogy teljes egészében önmagunkat vállaljuk fel, az adott pillanatban bennünk tomboló legbelsőbb érzelmeinket, fájdalmainkat, félelmeinket és bátorságunkat mutatjuk ki. Tükörbe nézünk, ami számunkra a világot, közvetlen hozzátartozóinkat, barátainkat, s a társadalom egyfajta erkölcsi piramisát jelenti, akiknek, és amelynek számot adunk önmagunkról, az adok- kapok megvalósulásáról, a megfelelésről, az elfogadásról és az elmúlásról.
   Bizonyos mértégig lelkiismeretünk tisztába tétele is e cselekedet, így e búcsúlevelekben mivel önmagunkat mutatjuk, énünket láthatjuk viszont, mely talán a leghitelesebb önarcképünk.
   Weöres Sándor: Öröklét című verséből idézve búcsúzom a következő írásomig.
„Mert, ami egyszer végbement
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
múlónak látszik és örök”
(Folytatása következik.)