(Grafológiai sorozatunk folytatása. A korábbi részek elolvashatok a Vétó SOKFÉLE rovatának hétfői dátumai alatt.)

Az online csevegés, a szerelmeslevelek, üzenetek, a szófordulatokat, egy-egy mondatot tartalmazó kártyák, mind-mind egyfajta gesztus a másik ember felé.

   Mindezeket küldjük ismerősünknek, mert szeretnénk megismerni őt, jót kívánni, felköszönteni, kedveskedni neki vagy csupán információt átadni számára.
   A kommunikáció ebben a formában is azt az őszinte szándékunkat sugallja, hogy határozott célunk van, amit egy üzenettel, levéllel, verssel nyilvánítunk ki. Függetlenül a szöveg tartalmától van, ami közös ebben a „gesztusnyelvben”, ez pedig nem más, mint a szándék mögött rejlő indíttatás őszintesége.
   Amikor tollat fogunk és elkezdjük leírni „kusza” gondolatainkat, alig várjuk, hogy megtehessük, hiszen ilyenkor egyfajta megkönnyebbülést, elégtételt érzünk. Első lépésben azért, mert kiadhattuk magunkból, a másodikban pedig megoszthattuk valakivel a bennünk kavargó gondolatokat. Felfoghatjuk egyfajta vallomástételnek, még abban az esetben is, amikor nincs más módunk a kapcsolatfelvételre vagy közlésre.
   Az írás minden szempontból gondolataink rendezése, fejünkben megfelelő helyre történő elhelyezése. Akik naplót, levelet, kedves üzeneteket vagy akár cikket írnak, ők igazán tudják, hogy amikor csak egy gondolatot szeretnének leírni, általában mindig hosszabb történet kerekedik ki belőle, még a rövid, de velős céllal megkezdett írásokban is igyekszünk mindazt megjeleníteni, ami belőlünk kikívánkozik.
   Ha nem foglalkozunk most a szándékos megtévesztéssel, s a tollat ragadó ember kézírására szorítkozunk, bizton vehetjük őszinte vallomásnak azt, ugyan is beszéd közben könnyebben siklik félre az ember nyelve, mint kézírás során a tolla. Próbálják, ki könnyebben füllentenek e szóban, mint ugyanazt fogalmaznák meg írásban.
   (Folytatása következik.)