(Grafológiai sorozatunk folytatása. A korábbi részek elolvashatok a Vétó SOKFÉLE rovatának hétfői dátumai alatt.)

Felmenőink temperamentuma, gondolkodása, az élethez való hozzáállása, öröklődik bennünk valamilyen formában.

   Ahogy gesztikulációnkban, arc-, test-, karmozdulatainkban fellelhető hasonlóságok árulkodnak rokoni kapcsolatok, szálak meglétéről, ugyanúgy kézírásunkban is megtalálunk bizonyos sajátos családi vonásokat.
   Például formákat, jeleket, igaz minden családtag esetében egyedivé téve azokat. Sokat segíthet önmegismerésünkben, amikor felfedeztünk önmagunkban olyan tulajdonságokat, amit nehezen viselünk el saját családtagjainktól, ha összevetjük kézírásainkat.
   A verbális – szóbeli – és testbeszédben kifejezett közléseinkből azonnal felismerjük az azonosságokat, de az még nem jelenti azt, hogy a megnyilvánulás mögött két egyforma személyiség áll, hiszen ilyen nincs a valóságban, de a gyökerekből induló személyiségünket mozgató erőkben igen is van hasonlóság.
   Egy szülőben állandóan jelen lévő félelmek, melyek megmutatkoznak gondolkodásában, cselekedetében vagy a frusztráltság, egy örökké önmagával elégedetlen, helyét kereső szülőtől a gyermek is ezt veszi át, hiszen, aki ingatag, nem fog tudni stabilitást nyújtani gyermekének, még akkor sem, ha az utódban rendkívüli törekvési vágy van az önállóságra és a magabiztosságra. Ilyenkor történik meg, hogy a gyermek menekül az otthoni közegből, mert tehernek érzi a „problémás” szülőt, kilép egy új környezetbe, ahol nincsenek meg benne az erős személyiséghez szükséges gyökerek, mert az új helyzetben is csak a családi fészekben elvetett és abból benne megért termésből tud táplálkozni.
   Az ilyen, magára maradt fiatal elsősorban olyan egyénhez fog kötődni, aki szintén valamilyen furcsasággal megáldott környezetből jön, s igyekszik egy erős, stabil személyiséget kialakítani önmagában. Mindez azért van, mert akármennyire is menekülünk a családi béklyóból, abban érezzük magunkat biztonságban, hiszen onnan kaptuk a szeretetet, törődést, s mindazt, amivel elindultunk a saját életünk útján, amit mindig a sajátunk marad.
   Gondolkozzunk el, milyen emberekkel hoz minket össze az élet, s érdemes nemcsak családtagjainkkal, hanem barátaink, párunk kézírásával is összehasonlítani kézjegyünket.
   (Folytatása következik.)