(Grafológiai sorozatunk folytatása. A korábbi részek elolvashatok a Vétó hétfői dátumai alatt.)

Amikor hosszú idő után újra tollat fogunk, észrevesszük, hogy nehézséget okoz a szavak megformálása.

   Mire elkészül a vakáció után az első kézzelírott összefüggő szöveg, jön a felismerés, nem is olyan könnyű sajátkezűleg írni.
   Pár évtizeddel ezelőttig a kézírás is ugyanolyan mindennapi cselekvés volt, akár csak napjainkgban a televíziózás, csevegés az interneten, közösségi oldalakon vagy az online levelezés. A felnőttek sokkal ritkábban írnak kézzel, mint a gyerekek, s az utóbbi korosztály is talán csak az életkori elvárásokra és szükségszerűségre való tekintettel ragadnak tollat. De vajon tudunk-e „helyesen” írni?
   Egy gyerekeknek és felnőtteknek rendezett helyesíró versenyen igencsak előfordulhat, hogy a fiatalabb nemzedék soraiból nagyobb számban ügyeskednének, mint a felnőttekéből. Iskolás éveimre visszaemlékezve, a tollbamondás, mint a helyesírás gyakorlása és annak fejlesztése rendszeres nyelvtanórai feladat volt. A mai felnőttek, ha írnak azt leginkább számítógéppel teszik, így nem fejlesztik azokat a fizikai és szellemi képességeket, amelyek a kézíráshoz szükségesek.
   A virtuális világban, s az informatika adta lehetőségekkel, amikor egy újjnyomásra, érintésre betű jelenik meg a szövegszerkesztő oldalán, majd a kész szövegen helyesírás-ellenőrző fut végig, mindennek következtében a nebulóként megtanúltak eltompulnak, íráskészségünk visszafejlődik, s ennek a folyamatnak az eredményeként számtalan agyi terület működése további változásokon megy át.
   Nemcsak a formák, méretek, arányok és maga az íráskép árul el rengeteg információt az író személyről, hanem önmagában már sokat mond az is, hogy szeretünk e írni, találunk-e élvezetet a kézírásban? A következő héten a kézírásnak személyiségünkre, gondolkodásunkra és cselekedeteinkre gyakorolt hatásáról olvashatnak, ha velem tartanak.
   (Folytatása következik)