Nem csak a gyerekeknek okoz gondot a megszólítás, tegezés, magázás, sokszor a felnőttek is tanácstalanok.

   A 16. századig általános volt a tegezés, később a társadalmi változások megkövetelték, hogy a különbségek a kommunikációban is nyomatékosabban megjelenjenek, így alakultak ki a magázás formái.

   A mai nyelvhasználatunkban sokszor okoz gondot annak eldöntése, hogyan válasszuk meg a megfelelő köszönési és megszólítási formákat. Egyszerűbbnek tűnik az az kor, amikor még mindenki mindenkit tegezett.
   Késő ómagyarkori írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a magyarban eredetileg a tegezés volt az általános. Tegezte a földesúr a szolgáját, de a szolga is az urát, igaz, ez utóbbi fűzött hozzá tiszteletet sugalló megszólítást is. Tehát a tegezés nem jelentette az egyenlőséget, csak éppen a különbségeket más nyelvi elemek fejezték ki.
   Vannak olyan nyelvek a világon, amelyek nem követelik meg a tegező és magázó névmás választását, de a magyar nem ilyen. Sőt, mivel két formával (maga és ön) is találkozhatunk a magyar magázásban, bonyolultabbnak tűnik a helyzet. Hogy miért alakult így, azt talán történeti szempontból lehet a leginkább megérteni.
   A nyelvtörténet a mohácsi csata (1526) és a felvilágosodás kezdete (1772) közé eső időszakot középmagyar kornak nevezi. Ebben a korban érkezett el hozzánk a humanizmus és a reformáció szellemi áramlata, melyek nagy hatással voltak az anyanyelvi kultúra kibontakozására, továbbá ezek indították el a nyelvi egységesedést is, és szorgalmazták az írásbeliség fejlődését. Noha a társadalmi viszonyok addig is jelölve voltak a megnyilatkozásokban, a társadalmi változások nagyobb mérvűek, mint addig voltak, s így a különbségek érzékeltetése nyelvi szempontból is fontossá vált.
   Az első lépés az udvarias tegezés különböző módozatainak kialakulása volt. Tiszteletet adó címekkel, megszólításokkal, kifejezésekkel egészítették ki a második személyű névmást: pl. te Kegyelmed, többes számban is: ti Nagyságotok. Mai szemünknek, fülünknek igencsak furcsán hat egy olyan összetett mondat mint: „Nagyságod írja meg, mi akaratod…”
   A tiszteletadás megnevezésére szolgáló magázás szó a maga visszaható névmásból ered. A maga kegyelmed (16. század) szókapcsolaton keresztül válik személyes névmássá, és lesz belőle maga egyes számban és maguk többes számban.
   A maga használata azonban nem volt kölcsönös: a magasabb rangú magázta le az alacsonyabb rangút, jelezve a rangbéli különbséget. Ma a magázás szolidárisabbnak mondható formája ez a névmás. A tőlünk társadalmilag nem túl távoli személyekkel szemben használjuk, egészen családias jellegű is lehet. Azonban sokszor megüti a fülünket a „bántó nyelvhasználat”, ugyanis tiszteletlenséget is könnyen ki lehet fejezni a magázással.
   Az ön névmás használata már az újmagyar kor elejéről, a 18. század végéről adatolható, de akkor még eléggé szórványos volt. Később, a 19. században kezdték gyakrabban használni, nem kis segítséggel. Széchenyi István gróf érdemeihez sorolják az ön névmás elterjesztését, az udvariasabb magázás formájaként. Az ön tudatos szóalkotás eredménye, az ő egyes szám, harmadik személyű személyes névmás felújítása az önbelőle, önmaga összetételek első tagjának önállóvá tételével.
   (A teljes elemzés elolvasható a Nyelv és Tudomány honlapján))