A digitális átállás egyelőre nem a fogyasztói igényekhez igazodva, kevéssé ügyfélbarát módon zajlik.

   A vesztesek elvben megint a kispénzű felhasználók lesznek, ám aki – mondjuk azért, mert nincs pénze az új technológiára – kivár, végül akár a nyertesek között is találhatja magát.

   Magyarországon a digitális átállás – vagyis a tévéműsorok analóg sugárzásáról és vételéről a digitális metódusra történő váltás – a lehető legköltségesebb módon, ugyanakkor európai összehasonlításban szinte a leglassabban valósult meg.
   Az átállás azzal jár, hogy a digitális formában és tömörítve sugárzott jelet át kell alakítani, kicsomagolva és fogyaszthatóvá téve a tévé számára. Erre szolgálnak a sokat emlegetett, de kevéssé elterjedt dekóderek. A használatban lévő tévék döntő többsége dekóder nélküli, vagy esetleg MPEG2-es dekóderrel van ellátva, az MPEG4-es tömörítésű adás vételére nem alkalmas.
   Idén év eleje óta a forgalomba kerülő készülékek több mint 90 százalékában van MPEG4-es dekóder (ezt jelzi a dobozon vagy a tévén a kissé értelmetlen felirat: „A készülék alkalmas a magyarországi földfelszíni, szabad hozzáférésű digitális televíziós műsorszórás vételére”), ezekhez tehát elvileg már csak egy szoba- vagy tetőantenna kell a digitális tévézéshez, hiszen az Antenna Hungária júliusi adatai szerint maga a sugárzás immár 95 százalékos lefedettségű.
   De azok sincsenek elzárva a digitális vétel lehetőségétől, akik régebbi tévével rendelkeznek. Léteznek például olyan PCMCIA – bővítő – kártyák, amelyekkel az MPEG4-es adást át lehet fordítani MPEG2-esre, ez megoldja a korábbi dekóderes televíziók problémáját (ha van a készülékben kártyahely).
   Generális megoldás lehet a külső dekóder, amit önmagában inkább csak számítógépekhez árulnak (pár ezer forintért), a tévére köthető változatokat inkább set top boxokba építik, ami megdrágítja a váltást: jelenleg 17 ezer forint körül van a legolcsóbb olyan digidoboz ára, amit MPEG4-es dekóderként is használhatunk. Végső soron az jár a legjobban, aki továbbra is kivár az átállással, és a legközelebbi tévévásárlásra időzíti a lépést, hiszen a lapostévé-árak is folyamatosan csökkennek, és immár a beépített dekóder sem árnövelő tényező.
   Amint a fentiekből kiderül, az átállás magyar modellje a műsorszórás, -készítés és -fogyasztás összes szereplője számára drága mulatság. Emellett van egy másik, szintén nem előnyös jellegzetessége: bár a startnál és a fejlettebbnek mondott MPEG4-es szabvány kiválasztásánál is az első között voltunk, magában a digitális átállásban az európai sereghajtók közé tartozunk (az analóg sugárzás lekapcsolása, azaz a váltás legfontosabb kényszerítő motívuma az utolsó országok egyikeként, 2011 végén következik be – akkor az eddig szoba/tető antennával és dekóder nélküli készülékkel tévézők mindenképpen valamilyen váltásra kényszerülnek).
   Ez pedig azzal jár, hogy az átállás mellé ígért előnyökből – például a csatornakínálat növekedéséből, a televíziós piac „felrázásából” és persze a műszaki fejlődésből – a magyar felhasználók többsége egyelőre nem sokat érzékel. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy döntő hányadukat a téma nem is foglalkoztatja: mivel legalább a lakosság négyötöde kábelen, műholdon vagy az interneten keresztül tévézik, teljesen hidegen hagyja őket, hogy az adás analóg vagy digitális formában érkezik-e abba a központba, ahonnan a műsort kapják. (A teljes cikk elolvasható a NépszabadságOnlin-on)