Rendes gazda – ha csak nem egy nagy kertben, vagy tanyán tartja négylábú társát – rendszeresen viszi sétálni a kutyáját. Ez nem csak azért szükséges, mert az eb ekkor végzi el kisebb-nagyobb dolgát, de azért is, mert ez az az időszak, amikor a kutya azt teheti, amihez ért. Nyomot, jeleket, jelzéseket olvas, vagyis szimatol.

   A kedvtelésből, társállatként tartott kutyák akkor érzik jól magukat, ha lehetőségük van olykor a saját orruk után menni, vagyis önállóan dönteni arról, hogy merre szimatoljanak – olvasható az Applied Animal Behaviour Science folyóiratban publikált tanulmányban, amelyről a Qubit.hu számolt be.

   A fentieket Charlotte Duranton, a párizsi Ethodog és Alexandra Horowitz, a New York-i Barnard College-hoz tartozó Dog Cognition Lab etológusai állították. Az alkalmazott viselkedéstudományokra specializálódott kutatók a kijelentésüket a nem munkakutyaként, hanem kedvtelésből tartott fajtatiszta (husky, cocker spániel és ausztrál juhász) kutyákkal és keverékekkel is elvégzett kísérletükre alapozzák. Az etológusok abból indultak ki, hogy a profi vadász-, vagy keresőkutyákkal ellentétben a sétáikat városi környezetben és pórázvégen végző átlagos társállatok csak elvétve használhatják szaglásukat szabadon.
   A kutatók kiindulópontja az volt, hogy etológiai értelemben a hobbikutyák tulajdonképpen fogságban élnek, épp úgy, mint az állatkerti vadállatok, amelyek csak szűk tér- és időbeli korlátok között viselkedhetnek természetesen. Az úgynevezett természetes viselkedés komplex ki- és megélésének hiánya depresszióssá teszi az ilyen egyedeket, ami végül tartós egészségkárosodáshoz vezet.
   A kutya ugyan háziasított fajnak számít, de a táplálékszerző szimatolás, vagyis a szagnyomok utáni szabad cserkelés mindmáig a faj természetes viselkedési komplexének meghatározó része, gyakorlása szó szerint boldoggá és elégedetté, ezáltal kiegyensúlyozottá teszi a szobalakó kutyákat is.
   A kísérletsorozatban két héten keresztül 10-10 egyed viselkedését vizsgálták különféle kognitív (megismerésre irányuló) tesztekkel, amelyben a kutyacsapat egyik fele naponta egy órát szabadon szimatolgathatott városi és természetes környezetben, míg a kontrollcsoportba osztott társaik egyáltalán nem választhatták meg szabadon, hogy mibe ütik az orrukat.
   Duranton és Horowitz szerint a kutyalélek állapotát felmérő, az úgynevezett megerősítési torzítás szintjét vizsgáló viselkedési tesztek azt mutatták, hogy a szaglásukat rendszeresen és önállóan használó kutyák jelentősen jobb állapotba kerültek, mint a kontrollcsoport tagjai – írta a Qubit.hu.