A Vénusz Légycsapója minden húsevő növény közül a legismertebb. 1763-ban írták le először, azonban létezését még a tudósok is évekig mítosznak tartották.

   Nevét a szépség istennőjéről kapta, mert az akkori vélekedés a növényt a női jellemmel állította párhuzamba.    Pedig ez a különleges növény is csak a nap energiáját használja a levegőből és a talajból felvett tápanyagok hasznosítására, de mivel mocsaras élőhelyén bizonyos tápanyagokból hiány van, ezeket rovarok elfogásából és megemésztéséből fedezi.
   A növény leveleinek végén helyezkednek el a csapdák, melyek édes nektárillatot árasztanak. Belül mindkét oldalon három érzékelő szőr található, amelyek érdekes módon csak a második érintésre aktiválják a csapdát, ezáltal is védve a fölösleges, mondjuk egy porszem által okozott téves ingertől.
   Túlságosan apró rovar sem tudja aktiválni a csapdát, mert a csapó csak egy bizonyos nagyságú inger fölött csukódik össze. A kis rovaroknak még így is lehetőségük van a csapda peremén elhelyezkedő cilia nevű fogak közül kimenekülni, mert a csapda először nem záródik teljesen össze, így védekezik a növény az olyan préda ellen, amit nem érdemes megfogni, mert a belőlük nyerhető energia kevesebb az emésztéshez szükséges energiánál.
   Ha megfelelő nagyságú az áldozat, akkor próbál kijutni ismételten hozzáérve az érzékelőkhöz, és a csapda légmentesen bezárul, lassan emésztőnedvekkel telik meg, amíg az áldozat fel nem oldódik. Ezek után a csapda megint kinyílik, és a szél lefújja a rovar vázát a csapóról.
   Manapság már több helyen is vásárolható ilyen növényt, pár alapszabályt betartva otthon nagyon könnyen tartható.