Kokó, a négy éves jákó tojó papagáj rendszerint üdvözli látogatóit. Közép-Afrikában ezeket a madarakat ősidők óta úgy hívják: „pampakaj”, ami annyit tesz: fecsegő, locsogó.

   Kokó tehát genetikailag kódolt dolgát teszi, ha egész nap be nem áll a csőre. Ehhez a mutatványhoz azonban nem csupán hangutánzó képesség, hanem magas fokú intelligencia is szükséges.
   Az, ha egy papagáj elsajátít gazdáitól néhány mondatot, nem jelenti, hogy az állat valóban emberi nyelven beszél. Sokkal inkább mondhatjuk, hogy a papagájok a hangzó világ kaméleonjai. A környezet hatására, utánzásképp változtatják hangjukat, és tanulják el más fajok, esetleg tárgyak zaját.
   Az etológusok, vagyis az állati viselkedés kutatói már a múlt században is nagy figyelmet szenteltek a beszélő állatoknak. Akkoriban a természettudomány a papagájbeszédről úgy vélekedett, hogy az nem más, mint a madarak társas ösztönének megnyilvánulása. Ezek az állatok ugyanis természetes élőhelyükön nagy – harminc-ötven egyedet számláló – közösségekben élnek.
   Beszélni csak látszólag egyszerű, ám valójában a feladat meglehetősen összetett. Egyedül olyan élőlény képes rá, amelynél hangutánzó képesség, a társas ösztön, illetve a magas fokú intelligencia együtt van jelen. Emberi hangon megszólalni ezért kizárólag a varjúfélék néhány faja képes. 
   Ebbe a családba tartoznak a papagájok vagy hazai beszélő madarunk, a szajkó. Az utánzó papagáj ugyan manapság kiszorulni látszik a cirkuszi porondokról, ám tenyésztők szerint az attrakció vonzereje nem csökken. A faj igazán elkötelezett barátai azt mondják: a papagáj olyan, mintha kis emberke lenne kalitkában. Csak néha kedvesebb. És emberibb.