Gyerekmesék hőse a kiskerttulajdonosok ellensége. Tizenhét centi hosszú és hatalmasakat túr.

   A vakond egy aprócska kis állat, nem eszik mást, mint a földben élő, illetve megbúvó férgeket és rovarokat.

   Kedvenc eledele a giliszta – ezzel akár kedveskedhetünk is neki – és a cserebogár lárvája, a pajor de nem ritka az sem, hogy a felszínre merészkedve megeszi a csigákat, a földön fészkelő madarak tojásait és fiókáit. A hiedelemmel ellentétben nem rágja el a gyökereket, s nem eszi meg virágaink hagymáit sem, bár az igaz, hogy kifordíthatja ásás közben a helyéről.
   A felszínen legalább olyan jól mozog, mint földalatti járataiban, sőt, a víz sem idegen terep számára..
   Teste henger alakú, erős lábacskái végén széles, lapos és életlen karmok vannak, melyek lehetővé teszik számára a gyors ásást. Szemeik mákszem nagyságúak, s szőr fedi őket, így teljesen vakok. Fülkagylói ugyan nincsenek – úgy is csak útban lennének a föld alatt – de füle azért van, s nem is akármilyen a hallása. Egész testével érzékeli a földben terjedő rezgéseket, így a giliszták mászását akár tíz méterről meghallja.
   Gyakori az a tévhit, hogy a vakond azért vezeti ki a járatait a felszínre, létrehozva a vakondtúrásokat, mert csak így kap levegőt. Az igazság az, hogy a kis bársonyszőrű földtúróknak egész nap ásniuk kell, hogy élelemhez jussanak. A felesleges földet pedig szétterítik a járataikban, míg az már kényelmetlen nem lesz számukra. Ekkor felásnak a felszínre, s a felesleges földet kilökik oda.
   Annak, ha vakond túrja a kertünket, annak inkább örüljünk, mint bosszankodjunk miatta. Jelenlétének egyetlen hátránya, a vakondtúrások folyamatos megjelenése. Ha észrevesszük a kis építményt, söpörjük szét, majd jól tapossuk meg a helyét. Ennyivel le is tudtuk a vakond utáni kertápolást. Ha az ideiglenes állatkánknak pont egy virágágyásba sikerülne beletúrnia, a növényeket állítsuk vissza, semmi bajuk nem lesz. A vakond társaságát általában maximum egy hónapig élvezhetjük, magától odébb fog állni.