Úgy tűnik, hogy végre sikerült igazolni a kukorica eredetét és származási helyét.

   Mint köztudott, Európa csak 1492 után ismerkedhetett meg számos olyan növénnyel, amely ma már nélkülözhetetlennek tűnik.
   A burgonya, a paradicsom és a paprika mellett a legnagyobb karriert talán a kukorica futotta be, ami ma a világ élelmiszer-termelésének 21 százalékát adja. Jelentősége ellenére a kukorica biológiai eredete és származási helye sokáig rejtély maradt. Sok botanikus nem talált rokonságot a kukorica és a vadon élő növények egyike között sem, ezért úgy vélték, hogy az a növény, amely a kukorica őse lehetett, már régen kihalt.
   George W. Beadle az 1930-as évek elején még a Cornell Egyetem hallgatójaként felfedezte, hogy a kukorica és a teosinte kromoszómái nagyon hasonlítanak. Keresztezte a két növényt, s a hibrid afféle köztes fajtának látszott. Sőt – mint leírta – még pattogtatni is sikerült a teosinte magvait. A későbbi Nobel-díjas tudós ebből arra a következtetésre jutott, hogy a két növény azonos fajhoz tartozik, s a kukorica lehet a teosinte nemesített formája.
   A két növény közötti különbségek túl nagynak tűntek sok tudós számára ahhoz, hogy azok pár ezer évi termesztés során alakuljanak ki. Ezért nyugdíjba vonulása után Beadle folytatta a kutatást új bizonyítékok után. Eredményei megmutatták, hogy a kukorica és a teosinte kétségtelenül közeli rokonok. A kukorica földrajzi eredetének megállapításához azonban ugyanolyan DNS-vizsgálatra volt szükség, mint amit a törvényszéki szakértők használnak az apaság megállapítására.
   A kukorica származásának nyomon követésére nemrégiben a Wisconsin Egyetem kutatója, John Doebley vezette botanikuscsapat több mint 50 teosintemintát gyűjtött a nyugati félteke különböző pontjain. Felfedezték, hogy az összes kukoricafajta leginkább a dél-mexikói Balsas-folyó középső szakaszának trópusi éghajlatú völgyében gyűjtött teosintééhoz hasonlít, s ez arra utalt, hogy itt volt a kukorica kifejlődésének „bölcsője”. Megállapítva a genetikai távolságot a mai kukorica és a balsasi teosinte között, úgy becsülték, hogy a nemesítés mintegy 9000 évvel ezelőtt kezdődhetett.
   A genetikai felfedezések arra ösztönözték a Balsas körzetben nemrégiben kezdődött ásatások régészeit, hogy keressenek bizonyítékokat a kukorica felhasználására, s hogy jobban megismerjük az akkortájt itt élt ember életmódját.
Anthony Ranere, a Temple Egyetem és Dolores Piperno, a Smithsonian Nemzeti Történeti Múzeum kutatója vezette régészcsoport Xihuatotoxtla lelőhelyen sírokat és sziklába vájt búvóhelyeket tárt fel, s eközben az itt talált, kőből készült őrlő eszközökön kukoricakeményítő-maradványokra és a kukoricára utaló egyéb mikroszkopikus bizonyítékokra bukkantak. A legrégebbi szerszámok, amelyeket egy üledékrétegben találtak, 8700 évesek voltak. Ez a legkorábbi kézzelfogható bizonyítéka a kukorica felhasználásának, ráadásul egybeesik a kukoricatermesztés kezdetének DNS-elemzéssel meghatározott időkeretével.
   A kukorica történetének legizgalmasabb aspektusa, hogy képet ad arról, mi mindent tudtak a növénytermesztők 9000 évvel ezelőtt. Ezek az emberek kis közösségekben éltek, és évszakonként lakhelyet váltottak. Mégis képesek voltak egy sok kedvezőtlen tulajdonsággal bíró növényből magas hozamú, könnyen termeszthető haszonnövényt nemesíteni.
   A tudósok úgy becsülik, hogy a kezdeti kukoricanemesítési folyamat először csak több ezer év után eredményezhetett a maihoz hasonló növényt.