Esti Tabán. Szlányi Lajos alkotása (19. század vége, 20. század eleje).

Nem rengette meg a magyar közéletet, nem okozott nagy érzelmi vihart az hír, hogy egy rendeletével igen jelentősen megemelte a kormány az olimpiai érmek, helyezések jutalmaként adandó összegeket.
   Előrebocsátom, hogy miután fiatal felnőtt koromig versenyző voltam, később közel két évtizedig edző, vezető edző, majd sportvezető egy könnyű sikerrel cseppet sem kecsegtető, rengeteg munkát igénylő sportágban és a sport tizenkét éves koromtól a mai napig kihagyhatatlan része az életemnek, némiképpen belülről tudom értékelni e jutalom jogosságát, vagy éppen jogtalanságát.
   A kormány mostani rendelete nemcsak az olimpiai játékokra, hanem több más szakszövetség versenyeire is vonatkozik. Az új rendszer szerint a nyári vagy téli olimpián nyert aranyérem esetén az eddigi 35 millió forint helyett nettó 50 millió forintos jutalomban részesül a sportoló. Az ezüstéremért 35,7, a bronzért pedig 28,5 millió forint jár és még a nyolcadik helyen végzett sportoló is kap 2,8 millió forintot. Még ha bosszantóan magasnak is tűnik a munkából élők számára talán csak 15-18 év alatt megkereshető pénzösszeg, higgyék el, a sportolók megérdemlik, ahogy tán még jobban a paralimpiai versenyeken érmeket szerzettek, bár ők az aranyért „csak” 17,5 millióval lesznek gazdagabbak és a további helyezettek is ennek arányában kapnak kevesebbet, mint az ép mozgású sporttársaik.

- Papa, mit szólnál hozzá, ha idén nem állítanánk fát?
   Az idős, szürkésfehér hajú férfi lassan felnézett az újságjából és mintha valahonnan messziről tért volna vissza, bizonytalanul kérdezte:
   - Fát? Miféle fát?
   - Hol jársz ember – háborgott a felesége – te sohasem figyelsz rám? Mindjárt itt a karácsony, nyilvánvalóan a karácsonyfáról beszélek!
   - Látod, hogy olvasok – válaszolta lemondón a férfi. – Szóval, miről is van szó?
   - Csak arról, hogy itt van ez a koronavírus-járvány, idén emiatt nem jönnek haza karácsonykor a gyerekek, mi sem megyünk sehova, az unokákat is csak a számítógépen keresztül láthatjuk, szóval csak ketten leszünk. Arra gondoltam, hogy a kertből hozok egy szép kis fenyőágat, pár gyertyával, árvalányhajjal feldíszítem ide a komódra aztán idén csak ennyi lesz. 
   - Na végre, hogy eljutottál idáig! Évek óta ezt mondom, de te mindig ledorongolsz, hogy fa nélkül nem karácsony a karácsony. Egyre nehezebb nekünk már hazacipelni a fát, megküzdeni a felállításával, díszítésével, aztán meg a lebontásával. Itt az ideje változtatni!

Feltételezem, hogy az emberek döntő többsége abszolút tájékozatlan a villamosenergia termelésének, fogyasztóhoz juttatásának technikai, technológiai feltételeiről. Így vagyok én is, éppen ezért nemigen foglaltam még állást a Paks II. atomerőmű-építésének ügyében. Egyszerűen nem értek hozzá. Ha valami nem tetszett ebben az ügyletben, az a nemzetközi versenyeztetés hiánya volt, mert lehet, hogy kaphattunk volna jobb, korszerűbb, olcsóbb létesítményt is a pénzünkért.
   Annyit persze tudok, hogy áramot sokféle módon lehet termelni. Vannak fosszilis üzemanyagot elégető erőművek, termelhetünk áramot többek között vízzel, napelemekkel, szélerőművekkel és atomhasadással is. Ez utóbbi egy viszonylag tiszta, évtizedekig működtethető technológia, csak hát az embernek mindig Csernobil, vagy Fukusima jut az eszébe. Túl sok volt mindkét katasztrófa nyomán az áldozat, hogy elfelejtsük azokat.
   Amikor otthon felkapcsoljuk a világítást, bekapcsoljuk a tévét, számítógépet, a hűtőből kivesszük a hideg ételt, italt, használjuk a mosó-, vagy mosogatógépet, természetesnek vesszük, hogy a konnektorban ott az áram. Áramszünetek idején érezzük csak, hogy mindez mit is jelent számunkra.

Csendélet madarakkal és mókussal. Bogdány Jakab alkotása (1710 táján).

Ha körülnézünk megszámlálhatatlan tárgyat látunk környezetünkben. Eszközök sokasága uralja a világunkat. Mára ez már teljességgel természetes lett számunkra, hiszen ha például a természetbe vágyunk, akkor is járművel megyünk oda, megfelelő ruházatba öltöve, műanyag kulaccsal, bicskával, esőkabáttal a hátizsákunkban, okostelefonnal a zsebünkben és még ezernyi apró tárggyal, amelyek egy ilyen kis sétánál is elengedhetetlenek. 
   Nem véletlen tehát, hogy az év végére az emberek alkotta tárgyak össztömege meghaladja majd az élőlények össztömegét. Az izraeli Weizmann Tudományos Intézet kutatói szerint ugyanis a Földön az emberek alkotta tárgyak tömege hamarosan eléri az egy teratonnát, vagyis az egybillió (ezermilliárd) tonnát. Óriási szám, ha nem matematikus az ember, szinte fel sem foghatja, pedig ez a hihetetlen nagyságú tömeg meghaladja a teljes növényzet, ember- és állatvilág össztömegét. A kutatók úgy becsülik, hogy ha nem változtatunk szokásainkon, és a termékek előállításában minden ugyanígy folytatódik, 2040 már megháromszorozódik az általunk előállított termékek tömege, vagyis körülbelül három teratonna lesz.
   Ehhez persze hozzájön az is, hogy az emberiség létszáma hihetetlen gyorsasággal nő és ezen még egyik járvány, vagy világháború sem tudott érdemben változtatni. S miközben megállíthatatlanul nő az emberi populáció nagysága, az abban lévő egyes egyedek az előttük születettekénél is több tárgyat akarnak használni. Ha csak a magunk tárgyhasználatára gondolunk, hogyan marasztalhatnánk el ezért bárkit is?
   A kérdés viszont az, hogy meddig tűri mindezt a Föld, mikor ráz le bennünket magáról. A COVID-járvány ízelítő abból, hogy mi lesz az emberiséggel, ha komolyra fordulnak a dolgok a természet és az emberiség között. Szinte biztos, hogy hosszabb távon a természet kerül ki abból győztesen.

Sok évtizedes emlékeim alapján valószínűleg tíz ujjamon meg tudnám számolni, hogy hány, az enyémtől eltérő szexuális hajlamú férfiemberről tudok, nőkhöz testileg vonzódó hölgyet meg még kevesebbet ismerek. Nyilván többen voltak, vannak, de irányultságuk rejtve maradt előttem. S hogy tisztázzuk is, én csak egy átlagos, az alaptörvény előírásainak megfelelő „az anya nő, az apa férfi” típusú ember vagyok és erre, ha odáig züllik a világunk, életem egy-egy korszakából tanúkat is fel tudok vonultatni.
   Azt is hozzá kell tennem, ahogy az átlagostól eltérő szexuális vonzalmú emberekkel, úgy szexuális életükkel sincs bajom mindaddig, amíg ezirányú tevékenységeiket a maguk körében végzik. Ahogy azt a heteroszexuálisoknak is illene.
   Nyilvánvalóan minden olvasóm, aki 2020 decemberében még érdeklődött a közélet iránt tudja, hogy e gondolatsort az állampárt alaptörvényét író, abba minden családi és keresztényi elvet beleszerkesztő, azokat a nyilvánosság felé is közvetítő politikusnak egy brüsszeli homoszexuális buliban, kábítószert birtokolva, komédiába illő menekülése közbeni lebukása indította el bennem.
   Leszögezem: sohasem ítélném el az illető politikus urat azért, hogy a férfiakat szereti. Szíve joga és gondolom nincs is egyedül pártjában e vonzalommal.

A kis kedvenc. Neogrády Antal alkotása (19. század vége).

Nyugodtan kijelenthetjük, a 2020. évi karácsonyunkat gonoszul átszabja a koronavírus-járvány. A karácsony egykori keresztény vallási ünnepéből mára a legjelentősebb családi örömnapok lettek, készülődéssel, ajándékvásárlással, az ennivalók alapanyagainak beszerzésével, karácsonyfa-vásárlással, a fa felállításával, díszítésével, a szentestét megelőző órák minden őrületével, vitájával, családi veszekedésével, hogy aztán az ünnepi pillanatokban a díszes fa előtt állva az egészen mégiscsak felülemelkedő szeretettel minden szépen kisimuljon. Legszebb családi ünnepünk a karácsony azért is, mert ilyenkor körbejárják egymást a családtagok, ellátogatnak az év közben meg nem látogatott idős szülőkhöz, régen látott rokonokhoz, szóval pár napra széppé, emberivé válik a világ. 
   De nem az idei! Több szakértő egyenesen azt javasolta, hogy ha máskor is akarunk karácsonyozni, akkor az ideit hagyjuk ki, maradjunk távol mindenkitől. Persze megünnepelhetjük a kis Jézus születését, emlékezhetünk a korábbi évek hangzavaros, mindenki mindenkit túlbeszélő hatalmas ebédjeire, a gyerekek örömére, vidámságára, de a személyes kapcsolatokat ezúttal mellőzni kell. Persze csak akkor, ha azt akarjuk, hogy lehetőleg ne fertőződjünk meg, vagy éppen szeretteinket nem betegítsük meg.
   Most, két héttel a jeles ünnep előtt mégis lépten-nyomon arról hallok, hogy ki, hogyan szervezi a karácsonyát, hány embert hív meg, hánynak főz vacsorát, ebédet, hány rúd bejglit süt, mert anélkül ugyebár még COVID-járvány idején sem maradhatunk. Mintha a karácsony ellenszer lenne a fertőzésre, a karácsonyi együttlét meg veszélytelen a családra.
   Bizonyára sohasem fogjuk megtudni, hogy az idei sok százezer családi karácsony hány szerettünk életét követeli majd a következő hónapokban, hogy a családi vacsoránál szerteszét repülő vírus kit, hogyan talált meg és hogy az idei fa alatti ajándékok nem lettek-e éppen az utolsók.

Ereje teljében pusztít közöttünk a világjárványt okozó vírus, ennek ellenére a magyarok túlnyomó része biztosan nem oltatná be magát egy koronavírus elleni vakcinával. Mindez az Euronews felkérésére végzett nemzetközi reprezentatív felmérés eredményéből derül ki. Idehaza, ha a vakcina elérhetővé válna, mindössze a megkérdezetteknek 17 százaléka adatná be magának az oltást, miközben 47 százaléknyian egyértelműen elutasították az oltás lehetőségét, 36 százaléknyian pedig még nem döntötték el, mit tegyenek.
   Ez a nagyfokú bizalmatlanság világszinten is kiemelkedő. A Nature magazinban korábban napvilágot látott felmérésből ugyanis az derült ki, hogy a Föld lakosainak több mint 60 százaléka kérné az oltást, ha az elérhetővé válna, tizennégy százalék nem tudja és mindössze alig tizenöt százalék mondta azt, hogy biztosan nem kérne vakcinát.
   Ahogy az felmérés adataiból kitűnik, a kormány által erősen támogatottnak tűnő orosz vakcinától félnek a legtöbben, mármint a kínai után. Ez utóbbit ugyanis csak a megkérdezettek 4 százaléka adatná be magának, míg az orosz szérum beadatását a megkérdezettek 7 százaléka vállalná. Alig jobb az izraeli oltóanyag megítélése, azt a lakosság 8 százaléka fogadná el.
   Egyelőre az oltás esetleges mellékhatásaitól nagyobb a félelem, mint magától a COVID-fertőzéstől, mert az előzőről mit sem tudunk, míg az már közismert, hogy a világjárványt okozó vírus „mindössze” a fertőzöttek 20 százalékánál okoz komolyabb tüneteket, vagy éppen halált. Bizonyára sok ember teszi fel magának a kérdést, miért pont ő kerülne a 20 százaléknyi súlyosan megbetegedő közé, miközben a nagy többség megússza? Most derült ki, hogy milyen sokan szeretnek veszélyesen élni.

Vidéki élet. Ördögh László alkotása (20. század közepe).

Ezúttal is az internetes hírek olvasásával kezdte a napot a hetvenes éveiben járó férfi. Amikor már kellőképpen ideges lett attól, hogy a világon arra a napra sem lett kevesebb a betegség, a bűn, a hazugság, otthagyta a hírportálokat és belevetette magát a Facebook bejegyzéseinek olvasgatásába. Ezek között napok óta bombázta őt a közösségi portál egy cipőreklámmal. Eleinte átgörgetett felette, de aztán elkezdte nézegetni, hogy milyen jó kiállítású, puhának, könnyűnek tűnik ez a lábbeli. És nem is túl drága. Pont olyan a talpa, mint amilyent ő szeret és lám csak, ott egy kép, hogy játszi könnyedséggel lehet kettéhajtani, meg ahogy locsolják rá a vizet, ami simán lepereg róla. 
   Napról napra jobban tetszett neki a cipő, az algoritmus, legyen az bármi is, a célzott reklámok terén is tette a dolgát, mert felfedezve, hogy neki szimpatikus ez a lábbeli, egyre-másra hozta elé a hirdetését, bármerre is szörfözött a neten. A cipő csábítóan mosolygott rá, hívta, csalogatta, hogy a Black Friday nevű akció keretében igen tetemes árkedvezménnyel – talán Amerikából? – nem túl sok dollárért vegye is meg. Elgyengült, aztán pár kattintás és már számolgatta is mikorra érkezhet az új cipője.
   Felesége korábban már többször szólt neki, dobja ki, vagy ha még olyan az állapota, ajándékozza el a tucatnyi pár cipője közül azokat, amelyeket évtizedek óta csak raknak jobbról balra, anélkül, hogy egyszer is felvenné. Gondolta, itt a karácsony, ismeri férje ízlését, méretét, ajándékként rendel neki helyettük egy szép új párat.
   A férfi kicsit vakargatta a fejét, de aztán csak elmondta nejének, hogy megrendelt egy félcipőt, bebújóst, nem fűzőst, mert ő inkább azt szereti. Az asszony szíve szerint leszidta volna férjét, hogy minek vásárolgat karácsony előtt, amikor van, amit megkaphatna ajándékként is, de aztán félig bosszúsan, félig nevetve a történteken elárulta, hogy a nagy leárazások idején ő is rendelt egy párat a férjének, amit lehet, hogy két nap múlva már meg is kapnak. 
   - Jó lesz, ha gyorsan hozzák – jegyzete meg csüggedten a férje – ahogy hullanak az emberek, lehet, hogy mire ideér már nem is élek majd.
   - Ne is mondj ilyent! – csattant fel a felesége, akinek gondolataiban már nem egyszer átfutott ugyanez. – Ha nem bíznék abban, hogy életben leszünk, hogy megússzuk a fertőzést, gondolod, hogy cipőket rendelnék?
   - Cipőket? Magadnak is vettél?
   - Nem hagyhattam ott. Pont olyant találtam, amilyent már évek óta keresek. De ne aggódj, ezt kapom majd tőled karácsonyra.
   Darabig csendben emésztették a történteket, aztán összenéztek és szinte egyszerre kezdtek hahotázni.
   - Hát normálisak vagyunk mi – kérdezte nevetve a férj – mindezt egy ilyen durva járvány kellős közepén?
   - Nekünk aztán ne mondja senki se, hogy már nem érdemes új cipőt vennünk magunknak– vágta rá az asszony. Mert ugye mi még elkoptatjuk ezeket?

Ha tehetem, mindig megnézem az egyik tematikus csatornán kilenc éve futó, A brit kincsvadász című dokumentumfilm-sorozat újabb epizódját, amely – ahogy a szerkesztők jellemzik – Nagy-Britannia egyik vezető régiségkereskedőjének beszerzőútjait mutatja be. Mivel a főszereplő walesi, így parányit betekinthetek az ottani életbe is, másrészt útjai során végigjárja a szigetország angliai, skóciai, észak-ír területeit, ezért a régiségek mellett szép táj- és városképeket is láthatok. A kereskedő időnként átrándul a La Manche csatorna másik oldalára, vesz régi tárgyakat Franciaországban, a Benelux-államokban, Olaszországban, és járt Magyarországon is, Gyulán, Szarvason, Vácon keresett az üzletében eladható régiségeket.
   Mindezt azért tartom említésre érdemesnek, mert tapasztalom, hogy a fogyasztói társadalom szokásai mennyire megváltoztatták értékrendünket, a szép és az érték fogalmát. A hetven-, száz-, vagy kétszáz évvel ezelőtti mesterek munkáit játszi könnyedséggel dobjuk szemétre, pedig sokszor minimális munkával, kevés anyagi ráfordítással kívánatossá, otthonokat, szállodákat, éttermeket díszítő értéktárgyakká tehetők a korábban pusztulásra ítélt tárgyak.
   Eszembe jut az a parányi lakás, ahol szüleimmel töltöttem első húsz évemet. Emlékeim közé tartozik a Budapest ostromát is átvészelt, dédszüleim számára kézzel készült nagyon szép tálalószekrény, a sokszemélyes díszes asztal, körülötte a hozzá illő székekkel, amelyeket aztán szüleim a kor divatja szerinti kevesebb helyet foglaló modern bútorra cseréltek. Akkor nekem az is tetszett, de idősödve már nagyon fájlaltam azokat a szépséges bútordarabokat, amelyek ma vélhetően egy kisebb vagyont érnének.
   Ha belegondolunk, hogy miféle pazarlásban, az új szerzésének állandó és csillapíthatatlan vágyában élünk és mennyit kell feleslegesen dolgoznunk, hogy ezekre költeni tudjunk, akkor kiderül, hogy életünk jelentős részében tárgyainkért fáradozunk. Tudom persze, hogy szükség van megújulásra, változásra és nem csak lelkünkben, de a bennünket körülvevő környezetben is, hiszen én is eszerint élek.
   Lakásomat díszítő régiségek helyett így hát csak a tévésorozaton keresztül marad számomra a múlt értékeinek csodálata és a vágy, hogy talán egyszer majd újra olyan bútorok között élhetek, mint egykor gyerekként.
   De az már sohasem fog visszajönni.